salvifici doloris

 

Salvifici doloris

II. János Pál pápa apostoli levele 

a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz,

szerzetescsaládjaihoz és hívőihez 

Az emberi szenvedés keresztény értelméről

A szenvedés felfedezése

1. Az üdvözítő szenvedés értelmét magyarázva Szent
Pál ezt mondja: „Testemben kiegészítem, ami
Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az
Egyháznak a javára”. E szavak mintegy annak a
hosszú útnak végén hangzanak el, amely az emberi
történelemhez szorosan hozzátartozó, de Isten
Igéjének fényével megvilágított szenvedéseken
húzódik végig. A szavak a döntő felfedezés erejével
hatnak, s e felfedezést öröm kíséri. Ezért írja az
Apostol: „Örömmel szenvedek értetek”. Az öröm a
szenvedés értelmének feltárulásából fakad. A
felismerés a legszemélyesebb módon Tarzuszi Pált, a
szavak szerzőjét érinti, mégis minden emberre
vonatkozik. Az Apostol megosztja velünk felfedezését,
mert – miként neki magának segítségére volt –
mindazokat, akikkel megosztja, a szenvedés üdvözítő
értelmének belátására segítheti.
A szenvedés és az emberi természet
2. A szenvedés témája – épp üdvösségszerző
jelentőségénél fogva – mélységesen összefügg az
Egyház rendkívüli jubileumával, a megváltás évével.
Már ez a körülmény is világosan utal rá, milyen
megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk a
témának épp ebben az időszakban. S ettől eltekintve
is mindenkit érintő kérdés, amely elkíséri az embert,
a földrajzi szélesség vagy hosszúság bármely fokán él
is. A szenvedés bizonyos értelemben együtt született
világra az emberrel, fontos tehát, hogy újra meg újra
foglalkozzunk vele. Ha Pál a Római levélben azt írta
is, hogy „az egész természet (együtt) sóhajtozik és
vajúdik mindmáig”, s ha az ember ismeri és átérzi
is az őt körülvevő élővilág fájdalmait, mégis, amit mi
a „szenvedés” szóval jelölünk, kifejezetten az emberi
természet lényegéhez tartozik. A szenvedés olyan
mély, mint maga az ember, éppen mert feltárja az
emberi mélységeket, sőt, valamiképpen túl is mutat
rajtuk. Úgy véljük, a szenvedés az ember
transzcendenciájához tartozik. Az ember
„rendeltetése” az, hogy számos területen meghaladja
önmagát. Erre szól rejtett értelmű hivatása, e
területek egyike a szenvedés.
Az Egyház útja és a szenvedés
3. A szenvedés témája tehát különösen is igényli, hogy
a megváltás évének összefüggésében szemléljük.
Mindenekelőtt azért, mert a megváltás Krisztus
keresztjében, azaz szenvedésében teljesedett be. S
ugyanakkor a megváltás évében újra megfontoljuk a
Redemptor Hominis enciklikában kifejezett
igazságot: Krisztusban „minden ember az Egyház
útjává lesz”. Azt mondhatjuk, az ember
mindenekelőtt akkor lesz az Egyház útjává, amikor
életébe belép a szenvedés. Tudjuk, ez életének
különböző pillanataiban történik meg, számtalan
módon, más-más mértékben. Mindenesetre a
szenvedés – ilyen vagy olyan formában –
elválaszthatatlan az ember földi életétől.
Mivel tehát az emberek földi életükben a szenvedés
útját járják, az Egyháznak mindig – s a megváltás
évében talán különösen is – ezen az úton kell
találkoznia velük. Az Egyház Krisztus megváltó
keresztjének misztériumából született. Az a feladata,
hogy főként a szenvedés útján keresse a találkozást az
emberrel. Ebben a találkozásban „lesz az ember az
Egyház útjává”, amely a legfontosabb utak egyike.
A szenvedés misztérium
4. Ebből fakad a jelen – a szenvedést szem előtt tartó
– megfontolás is, épp a megváltás évében. Az emberi
szenvedés együttérzést, tiszteletet, s a maga módján
félelmet szül. A szenvedésben tehát sajátos, nagy
misztériummal találjuk szemben magunkat. Ebből a
minden emberi szenvedés iránt megnyilvánuló,
különleges tiszteletből kell kiindulnia annak, amit itt
lépésről lépésre kifejtünk, amit a szív mély
szükségéből s a hit követelményéből fakadóan
mondanunk kell. Mindenekelőtt e két mozgató erő
közelít egymáshoz s találkozik egymással, amikor a
szenvedés témáját tárgyaljuk. A szív szüksége tesz
képessé arra, hogy legyőzzük a félelmet, s a hit
követelménye – amelyet többek közt Szent Pál imént
idézett szavai is megfogalmaznak – adja meg a
szenvedés tartalmát. Ennek a hitnek nevében és
erejében merjük érinteni azt, ami oly
érinthetetlennek tűnik minden emberben: hiszen a
szenvedő ember megközelíthetetlen titok marad.
Második rész
AZ EMBERI SZENVEDÉS VILÁGA
A fizikai és az erkölcsi szenvedés
5. A szenvedés a maga szubjektív vetületében,
személyes tényként, az ember konkrét és
megismételhetetlen belső világába zárva
kimondhatatlannak, közölhetetlennek tetszik. Mégis,
ugyanakkor talán semmi nem igényli annyira, hogy
szóljunk, elmélkedjünk róla, hogy nyílt problémának
tekintsük, mint épp a szenvedés a maga „objektív
valóságában”. Körülötte alapvető kérdések
tornyosulnak válaszra várva. Látjuk, nem csupán
arról van itt szó, hogy leírjuk, mi a szenvedés. Más, a
leírás szintjén túllépő kritériumok is szerepet
játszanak. Ezekkel is számot kell vetnünk, amikor be
akarunk hatolni az emberi szenvedés világába.
Meglehet, az ember szenvedésének földjén a
legismertebb területre az orvostudomány – amely
egyben a gyógyítás művészete – vezet el. Ez képes
legpontosabb azonosítására s egyben
ellensúlyozására a „beavatkozás” (a terápia)
módszereivel. Ám ez csak egyetlen terület. Az emberi
szenvedés sokkal tágabb, változatosabb, több irányba
terjed ki. Az emberek különféleképp szenvednek, s
ezek felismerésére az orvostudomány még
legfejlettebb szakágaival együtt sem mindig képes. A
szenvedés a betegségnél is szélesebb körű,
összetettebb jelenség. Még mélyebbre gyökerezik,
magának emberségünknek mélyére. Némi fogalmat a
fizikai és az erkölcsi szenvedés megkülönböztetésével
alkothatunk erről. A különbségtétel alapja az emberi
szenvedés kettős területe. A testi és lelki összetevőre
mutat rá, amelyek a legközvetlenebbül alá vannak
vetve a szenvedésnek. Amennyiben bizonyos fokig
rokon értelemben használjuk a „szenvedés” és a
„fájdalom” szavakat: a fizikai szenvedés akkor jelenik
meg, amikor valami módon „fáj a testünk”, míg az
erkölcsi szenvedés „a lélek fájdalma”. Amikor erről
szólunk, spirituális természetű szenvedésre
gondolunk, s nemcsak az erkölcsi vagy fizikai
szenvedés lélektani kísérőjelenségeire.
Az erkölcsi szenvedés tág területe és sokfélesége
semmivel sem kisebb a fizikai fájdaloménál.
Ugyanakkor talán a terápia kevésbé képes azonosítani
és gyógyítani.
A szenvedés a Szentírásban
6. A Szentírás a szenvedés nagy könyve. Elég, ha
csupán néhány példát, helyzetet említünk az
Ószövetségből, melyek a szenvedés, főként az erkölcsi
szenvedés jegyét viselik: halálveszély, a gyermekek
halála – különösen az elsőszülött és egyetlen fiúé
–, de ugyanígy az utódok hiánya, vágyódás a
haza után, üldöztetés és ellenséges környezet,
a szenvedő ember kigúnyolása és kinevetése,
magány és elhagyatottság, lelkifurdalás,
értetlenség afölött, miért megy jól a rosszak sora, és
miért szenvednek az igazak, a barátok és
szomszédok hűtlensége és hálátlansága s végül
egy egész nemzet balsorsa.
Az Ószövetség az emberről mint pszichofizikai
egészről szól, s az „erkölcsi” szenvedéseket gyakran
együtt szemléli azokkal a fájdalmakkal, amelyeket a
test különböző részei: a csontok, a vesék, a
máj, a belső részek, a szív éreznek.
Tagadhatatlan, hogy az erkölcsi szenvedéseknek
szomatikus összetevője is van, s hogy gyakorta
kihatnak az egész test állapotára.
A szenvedés és a rossz
7. Miként az idézett példákból látható, a Szentírás a
különféleképpen átérzett fájdalmas helyzetek egész
sorát vonultatja föl.E felsorolás persze nem meríti ki
mindazt, amit a szenvedésről már elmondott s
szüntelenül ismétel az egyes emberek
élettörténetének – íratlan – könyve, s még inkább –
ennek fényénél – az egész emberiség történelmének
könyve.
Azt mondhatnánk: az ember, ha valami rosszat
tapasztal, mindig szenved; az Ószövetség
szóhasználata szenvedés és rossz kapcsolatát magától
értetődően azonosságnak fogja föl; nem is volt külön
szava a „szenvedés” jelölésére, hanem „rossznak”
mondott minden szenvedést.
Csak a görög nyelv, s vele az Újszövetség – valamint az
Ószövetség görög fordításai – használja a pászkhó,
'úrrá lesz rajtam, érzést tapasztalok, szenvedek' igét.
Ennek köszönhető, hogy a szenvedés már nem
azonosítható közvetlenül az (objektív) rosszal, hanem
olyan helyzetre utal, amelyben az ember
megtapasztalja a rosszat és e tapasztalat miatt
szenvedi el a fájdalmat. Ennek természete egyszerre
aktív és passzív (a patior igéből). Metafizikai lényegét
tekintve a szenvedés még akkor is passzív marad, ha
az ember maga hívja ki, maga okozza a szenvedést.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a
szenvedésben – lélektani szempontból nézve – nincs
valami sajátos „aktivitás”. Mégpedig sokoldalú,
szubjektív síkon különféleképp megnyilvánuló,
fájdalmas, szomorú, csalódott, lesújtott vagy
egyenesen kétségbeesett „aktivitás”, amely a
szenvedés erősségétől, mélységétől, valamint –
közvetett módon – a szenvedő alany egész
struktúrájától, sajátos érzékenységétől függ. A
szenvedés lélektani megjelenésének középpontjában
a rossz megtapasztalása áll, ettől szenved az ember.
A szenvedés valósága tehát a rossz lényegére kérdez:
mi a rossz?
Ez a kérdés bizonyos értelemben elválaszthatatlan a
szenvedés témájától. A keresztény válasz eltér attól,
amit egynémely kulturális és vallási hagyomány ad.
Ezek azt állítják, hogy a létezés rossz és meg kell
szabadulni tőle. A kereszténység azt hirdeti, hogy a
létezés alapvetően jó, s vele együtt a létezők is jók.
Vallja a Teremtő jóságát s azt, hogy a teremtmények is
jók. Az ember szenved ugyan a rossz miatt, de ez nem
egyéb, mint a jó hiánya, korlátozott volta, eltorzulása.
Úgy mondhatnánk: az ember azért szenved, mert nem
részesül valamely jóban, bizonyos értelemben el van
szakítva vagy önmagát fosztotta meg tőle. A legjobban
akkor szenved, amikor – a dolgok természetes rendje
szerint – része kellene, hogy legyen a jóban, s még
sincs.
A keresztény gondolkodás a szenvedés valóságát a
rosszal magyarázza. A rossz valamiképp mindig a
lehetséges jóra utal.
A személyes és kollektív szenvedés
8. Az emberi szenvedés sajátos, az emberrel szinte
együtt létező „világot” alkot. A szenvedés világa,
amely sok, sőt számtalan alanyra terjed ki, el van
hintve az emberek között. Személyes szenvedéseik
révén az emberek nemcsak kis részét képezik e
„világnak”, hanem egyúttal bennük van, egyszeri
módon személyükre korlátozódik ez a „világ”. De
egybefonódik ezzel az emberek közti s a társadalmi
kapcsolatok dimenziója is. A szenvedés világa
mintegy önálló, zárt világ. A szenvedő emberek
hasonlítanak egymásra: helyzetük rokonsága, közös,
próbára tevő sorsuk révén, vagy mert mindnyájan
megértésre és támogatásra szorulnak. S főként a
szüntelenül fölvetődő kérdés miatt, amely a
szenvedés értelmére irányul. Tehát, noha a szenvedés
világa az egyes emberek közt oszlik el, egyedülálló
kihívást is magában foglal, felhívást a
közösségvállalásra és a szolidaritásra. Jelen
elmélkedésünkben is ezt a kihívást igyekszünk szem
előtt tartani.
Ha személyes s egyben kollektív jelentésével együtt
gondolunk a szenvedés világára, lehetetlen nem
észrevennünk azt a tényt, hogy az emberi létezés
bizonyos időszakaiban és területein e világ különös
mértékben összesűrűsödik: így például természeti
csapások, járványok, földindulások s különféle
társadalmi katasztrófák esetében. Elég a rossz
termésre s az ezzel járó – vagy egyéb okból fellépő –
éhínségre gondolnunk.
S végül: a háborúra. Erről külön is szólnom kell. A két
világháborúról, melyek közül az utóbbiban még
nagyobb pusztítást végzett a halál, s még több emberi
szenvedés halmozódott föl. Századunk második fele
pedig – mintegy jelen civilizációnk tévútjainak és
vétségeinek arányában – a nukleáris háború oly
iszonyú fenyegetését hordozza magában, hogy
korunkra nem gondolhatunk másként, mint a
szenvedések minden eddigi mértéket túlszárnyaló
felgyülemlésére, melynek következtében az emberiség
elpusztíthatja önmagát. Úgy látszik, a szenvedés
világa – ahol a szenvedő alany végső soron maga az
ember – korunkban talán minden más kort
felülmúlóan „a világ szenvedésévé” alakul át. Annak
a világnak a szenvedésévé, amelyet az emberi munka
eredményeként létrejött fejlődés jobban átalakított,
mint valaha, s egyúttal az ember tévedései és bűnei
jobban veszélybe sodortak, mint valaha.
Harmadik rész
MI A SZENVEDÉS ÉRTELME?
VÁLASZKERESÉS
A szenvedés értelmének keresése
9. Mind az egyes ember megtapasztalta összes
szenvedés, mind a szenvedés egész világa mélyén
elkerülhetetlenül vetődik fel a kérdés: miért? Okát,
indítékait, ugyanakkor célját, s végső soron értelmét
kérdezzük. A kérdés nemcsak elkíséri az emberi
szenvedést, hanem kifejezetten meghatározza emberi
tartalmát: azt, amely által a szenvedés sajátosan
emberi szenvedéssé válik.
A fájdalom, különösen a fizikai, természetesen
megszokott jelenség az állatvilágban is. De csak a
szenvedő ember tudja, hogy szenved; csak ő kérdezi
meg, miért. S emberként még keservesebben szenved,
ha nem talál kielégítő választ. Nehéz kérdés ez,
akárcsak a másik, vele rokon kérdés, az, amely a
rosszra irányul. Miért van a rossz? Miért van rossz a
világban? Amikor ezt kérdezzük, valamiképpen a
szenvedésre is mindig rákérdezünk.
Egyik is, másik is nehéz kérdés, ha ember teszi fel
embernek, emberek embereknek; de akkor is, ha
Istent kérdezi az ember. Az ember valójában nem a
világnak szegezi kérdését – noha a szenvedés sokszor
a világból érkezik –, hanem Istennek, mint a világ
Teremtőjének és Urának. Közismert, hogy e kérdezés
során az ember számos csalódáshoz és konfliktushoz
érkezik el Istennel való kapcsolatában. Az is
megtörténik, hogy eljut magának Istennek a
tagadásáig. Ugyanis, ha a világ létezése mintegy
ráirányítja az ember lelki szemeit Isten létezésére,
bölcsességére, hatalmára és nagyszerűségére – a
rossz és a szenvedés,olykor gyökeresen is,
elhomályosítja ezt a képet, legtöbbször a bűntelen
szenvedések s a bűnhődés nélküli bűnök
mindennapos drámájával. E körülmény tehát – talán
minden másnál jobban – jelzi, mennyire fontos a
szenvedés értelme után tudakozódnunk, s mily
alaposan kell tárgyalnunk mind magát a kérdést,
mind a rá adható lehetséges válaszokat.
Jób barátainak válasza
10. Ezt a kérdést az ember szíve legmélyebb
megrendülésével, döbbent és nyugtalan értelemmel is
felteheti Istennek. Ő pedig várja és meghallgatja a
kérdést, mint azt az ószövetségi kinyilatkoztatásban
látjuk. A kérdés Jób könyvében fogalmazódott meg a
legélesebben. Ismerjük ennek az igaz embernek
történetét. Semmi bűnt sem követett el, mégis
megszámlálhatatlan szenvedéseket kell kiállnia.
Elveszíti vagyonát, fiait és lányait, s végül súlyosan
megbetegszik. E rettentő helyzetben három régi
ismerőse jelenik meg házában, s mindegyikük – más
és más szavakkal – arról igyekszik meggyőzni, hogy
mivel ilyen sokféle és szörnyű szenvedés sújtja,
bizonyára elkövetett valami súlyos bűnt. A szenvedés
– mint mondják – mindig a vétekért járó büntetés
gyanánt jut osztályrészül az embernek. A tökéletesen
igaz Isten küldi az emberre, okai az igazságosság
rendjében keresendők. Azt mondhatnók, régi barátai
nemcsak meggyőzni kívánják Jóbot a rossz erkölcsi
rendjénvalóságáról, hanem bizonyos értelemben
önmaguk előtt is igyekeznek megvédeni a szenvedés
erkölcsi értelmét. Szemükben a szenvedés
kizárólagos értelme a bűnért kiérdemelt büntetés
lehet, tehát egyedül az igazságosság területére
tartozik.Isten a jóért jóval, a rosszért rosszal fizet.
Ezzel visszautalnak az Ószövetség egyéb írásaiban
megfogalmazott tanításra, amely a szenvedést mint
Istentől kiszabott, az ember bűneiért járó büntetést
mutatja be. A kinyilatkoztatás Istene olyannyira
Törvényhozó és Bíró, amennyire semmilyen földi
hatalom nem lehet. A kinyilatkoztatás Istene azonban
mindenekelőtt Teremtő, akitől minden létező ered, s
a létezők teremtett lényegüknél fogva jók. Ezért
amikor az ember tudatosan és szabadon megsérti ezt
a jót, nem csupán a törvényt hágja át, hanem megsérti
Istent is, aki az első Törvényhozó. Ez a törvényszegés
bűn, mégpedig a szó pontos – biblikus és teológiai –
értelmében. A bűnnek mint erkölcsi rossznak
megfelelője, a büntetés az erkölcsi rendet védi,
ugyanabban a transzcendens értelemben, amelyben a
Teremtő és legfőbb Törvényhozó e rendet megalkotta.
Innen a vallásos hit egyik alapvető igazsága is, amely
hasonlóképp a kinyilatkoztatásra épít: Isten igaz bíró,
aki jutalmazza a jót és bünteti a rosszat. „Igazságos
vagy mindenben, amit velünk tettél, tetteid mind
igazak, útjaid egyenesek és minden ítéleted
igazságos... Bűneink miatt mindent igazságos ítélettel
mértél ránk”.
Jób barátainak véleménye azt a meggyőződést
tükrözi, amely az egész emberiség erkölcsi
öntudatában is jelen van: az objektív erkölcsi rend
büntetést követel a bűnre, a törvényszegésre és a
gonosz tettre. A szenvedés innen nézve mint „igazolt
rossz” jelenik meg. Akik a szenvedést mint a bűn
büntetését magyarázzák, azoknak meggyőződése az
igazságosság rendjében talál támaszra, s ez megfelel
annak a vélekedésnek, amit Jób egyik barátja mond
ki: „Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet
vetettek, hát azt is arattak”.
Büntetés és próbatétel
11. Ám Jób vitatja annak az elvnek igazságértékét,
amely a szenvedést a bűnért járó büntetéssel
azonosítja. Ezt saját tapasztalatára építve teheti,
hiszen tudatában van annak, hogy nem érdemel
ekkora büntetést. El is beszéli mindazt a jót, amit
életében tett. Végül maga Isten feddi meg Jób barátait
vádaskodásuk miatt. Elismeri, hogy Jób nem bűnös.
Szenvedése – az ártatlan szenvedése. Úgy kell
elfogadni, mint titkot, amelynek emberi értelem nem
képes a mélyére hatolni.
Jób könyve nem támadja az igazságosságra épülő
transzcendens erkölcsi rend alapjait, amelyet mind az
ó-, mind az újszövetségi kinyilatkoztatás elénk tár.
Ugyanakkor a könyv teljes szilárdsággal mutat rá
arra, hogy e rend alapelvei nem alkalmazhatók
kizárólagos és felületes módon. Igaz, hogy a
szenvedésnek, ha bűnhöz kapcsolódik,
büntetésértéke is van – de nem igaz, hogy minden
szenvedés bűn következménye és büntetés-jellegű. Az
Ószövetségben ékes bizonyítéka ennek az igaz Jób
alakja. A kinyilatkoztatás, Isten szava leplezetlen
őszinteséggel veti fel az ártatlanul, büntetlenül
szenvedő ember problémáját. Jób nem büntetést
kapott, semmi alapja sem lett volna annak, hogy
bűnhődnie kelljen, még akkor sem, ha rendkívül
kemény próbát kellett kiállnia. A könyv bevezetéséből
kiderül, hogy Isten a Sátán kihívására engedte meg a
megpróbáltatásokat. A Sátán ugyanis kétségbe vonta
Jób igaz voltát az Úr előtt: „Talán bizony ingyen olyan
istenfélő az a Jób ?... Megáldottad keze munkáját,
úgy, hogy birtoka egyre gyarapszik a földön. Csak
nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész
vagyonához! Szavamra, szemtől szemben fog majd
káromolni!”[26] S ha az Úr beleegyezik abba, hogy a
szenvedéssel próbára tegye Jóbot, azért teszi, hogy
megmutassa: Jób igaz ember. A szenvedés –
próbatétel.
A kinyilatkoztatás végső szava e témáról nem Jób
könyve; ez valamiképp előre meghirdeti Krisztus
szenvedését. De önmagában is elegendő érv ahhoz,
hogy a szenvedés értelmére irányuló kérdést ne
kapcsoljuk össze fenntartás nélkül az igazságosságra
alapozott erkölcsi renddel. Noha ennek a válasznak is
megvan az alapvető és transzcendens értelme és
érvénye, az igaz Jób szenvedéséhez hasonló esetekben
mégis elégtelennek bizonyul, sőt úgy tűnik, egyenesen
leszűkíti és elszegényíti az igazságosságnak a
kinyilatkoztatásban elénk tárt fogalmát.
A szenvedés és megtérés
12. Jób könyve kiélezett formában kérdez a szenvedés
„miértjére”. Bemutatja, hogy az ártatlant is sújtja, de
a problémát még nem oldja meg.
Már az Ószövetségben is felismerhető az a szándék,
hogy túllépjen a szenvedés értelmét egyedül a bűn
büntetésében látó felfogáson. Kifejezésre jut benne a
szenvedés nevelő értéke is. Így tehát az Istentől a
választott népre mért szenvedésekben már
irgalmának hívó szava is benne foglaltatik. Az irgalom
azért egyengeti az utat, hogy megtérésre vezessen:
„Ezek az üldözések népünknek nem csupán vesztére,
hanem nevelésére is szolgálnak”.
Így kerül előtérbe a büntetés személyes dimenziója.
Eszerint a büntetésnek nemcsak az az értelme, hogy
újabb rosszal fizessen a törvényszegés
objektívbűnéért, hanem főként az, hogy magában a
szenvedő alanyban megteremtse a jóvátétel
lehetőségét.
A szenvedés rendkívül fontos szempontja ez. Mélyen
gyökerezik már az egész ószövetségi
kinyilatkoztatásban is, de legfőként az
Újszövetségben. A szenvedésnek a megtérést kell
szolgálnia: azt, hogy a jó helyreálljon a szenvedő
alanyban, aki a bűnbánatra szólító hívásban
felismerheti Isten irgalmát. A bűnbánat célja:
elhagyni a rosszat, amely számos alakban ott lappang
az emberben; s megszilárdítani a jót, akár
önmagában, akár másokkal – mindenekelőtt Istennel
– való kapcsolatában.
A szenvedés mélyebb értelme
13. Ahhoz, hogy a szenvedés „miért”-jére adott igazi
választ megérthessük, tekintetünket az isteni szeretet
kinyilatkoztatása felé kell fordítanunk. Ez minden
létező végső forrása. S egyben leggazdagabb forrása a
szenvedés értelmének is, amely mindig titok marad.
Tudatában vagyunk annak, hogy magyarázataink
elégtelenek, nem tudjuk egészen megragadni a
misztériumot. Krisztus utat nyit hozzá és felfedezteti
velünk a szenvedés miértjét, ha képesek vagyunk
megragadni az isteni szeretet mélységét.
Ahhoz, hogy rátaláljunk a szenvedés mélyebb
értelmére, Isten kinyilatkoztatott Igéjét kell
követnünk. Ki kell tárulkoznunk a sokféle
képességgel és adottsággal rendelkező emberi
személy felé. S főként be kell fogadnunk a
kinyilatkoztatás fényét. Nemcsak azért, mert benne
jut kifejezésre az igazságosság transzcendens rendje,
hanem azért is, mert e rendet szeretettel ragyogja be
– s e szeretet minden létező legvégső forrása. A
Szeretet az a forrás, amelyből a legteljesebben fakad a
szenvedés értelmének kérdésére küldött felelet. Ezt a
feleletet Isten Jézus Krisztus keresztjében adta meg
az embernek.
Negyedik rész
JÉZUS KRISZTUSBAN A SZERETET
LEGYŐZTE A SZENVEDÉST
A szenvedés és a megváltás
14. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát
adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem
örökké éljen”.[28] Ezek a szavak, amelyeket Jézus a
Nikodémussal folytatott beszélgetésben mond ki,
Isten üdvözítő tettének középpontjába vezetnek el
bennünket. Kifejezik a keresztény szoteriológiának,
az üdvösség teológiájának lényegét is. Az üdvösség:
megszabadulás a rossztól. Épp ezért áll mindig szoros
kapcsolatban a szenvedés problémájával. A
Nikodémushoz intézett szavak szerint Isten azért adja
Fiát a „világnak”, hogy megszabadítsa az embert a
rossztól, amely feltétlenül és elkerülhetetlenül
magában foglalja a szenvedés távlatait. Ugyanakkor
az „odaadja” („Fiát adta oda”) szó arra is rámutat,
hogy a szabadítást az egyszülött Fiúnak kell
véghezvinnie,saját szenvedése árán. Ebben
mutatkozik meg a szeretet, mind az egyszülött Fiú,
mind az Atya végtelen szeretete: ő ezért „adja oda”
fiát. Ez a szeretet az emberért,a „világért” van, vagyis
üdvözítő szeretet.
Ezt világosan kell látnunk, amikor közösen
elgondolkodunk a problémán. Témánk merőben új
dimenziójába lépünk át. Ez az új dimenzió különbözik
attól, amely az igazságosság keretei közé szorította s
bizonyos értelemben lezárta a szenvedés értelmének
keresését. A megváltás dimenziójáról van szó. Már az
Ószövetségben erre utalnak – legalábbis a Vulgata
szövege szerint – az igaz Jób szavai: „Tudom jól, él
ügyem szószólója (Vulgata: megváltóm), ő lép majd
föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé
állít, s (az utolsó napon) meglátom még testemből az
Istent.”[29] Eddigi megfontolásaink elsősorban és –
ha úgy vesszük – kizárólag a szenvedés időbeli
megjelenési formáira összpontosultak (ezek közé
tartoztak az igaz Jób szenvedései is). Ezzel szemben
azok a szavak, amelyekkel Jézusnak Nikodémussal
való beszélgetésében találkozunk, a szenvedés
alapvető, végső értelmére vonatkoznak. Isten azért
adja oda egyszülött Fiát, hogy az ember „el ne
vesszen”. S az „el ne vesszen” szavakat pontosan és
egyértelműen egészítik ki a rákövetkezők: „hanem
örökké éljen”.
Az ember akkor „hal meg”, ha elveszíti az „örök
életet”. Az üdvösség ellentéte nem önmagában az
ideig tartó szenvedés – tehát nem bármilyen
szenvedés –, hanem a végleges: az örök élet
elvesztése, ha Isten elutasítja az embert, vagyis a
kárhozat. Az egyszülött Fiú azért adatott az
emberiségnek, hogy mindenekelőtt e végleges
rossztól, a visszavonhatatlan szenvedéstől
védelmezze meg az embert. Üdvözítő küldetése abban
áll, hogy a rosszat transzcendentális gyökerénél
ragadja meg, hiszen ebből táplálkozva vonul végig az
ember történelmén. E gyökerek a bűnben és a
halálban fognak talajt, belőlük fakad az örök élet
elvesztése. Az egyszülött Fiú azt a küldetést kapta,
hogy legyőzze a bűnt és a halált. A bűnt halálig tartó
engedelmességével, a halált feltámadásával győzi le.
Szabadulás a bűntől és a haláltól
15. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus, küldetését
teljesítve, gyökereinél nyúl a rosszhoz, nemcsak a
végleges, eszkatologikus rosszra gondolunk (hogy az
ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen”),
hanem – legalábbis közvetett módon – a rossz és a
szenvedés időbeli, történelmi vetületére is. A rossz
ugyanis mindig összefügg a bűnnel és a halállal. S ha
igen óvatosan kell is a konkrét bűnök
következményének ítélnünk az ember szenvedését
(épp az igaz Jób példája int erre), nem választhatjuk
el az eredendő bűntől, attól, amelyet János
evangéliuma a „világ bűnének” nevez, vagyis a
személyes tettek és az emberi történelemben
észlelhető társadalmi folyamatok bűnös hátterétől.
Bár megengedhetetlen a közvetlen függés leszűkített
kritériumát alkalmaznunk (miként azt Jób három
barátja tette), mégsem mondhatunk le annak
megállapításáról, hogy az emberi szenvedések mögött
a bűnben való részesedés megannyi formája áll.
Ugyanez a helyzet akkor, amikor a halálról van szó.
Sokszor éppenséggel úgy várják az emberek, mint a
jelen élet szenvedéseitől való szabadulást.
Ugyanakkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy a
halál a szenvedések pusztító munkájának végső
szintézise, mind a testi szervezetben, mind a
pszichében. A halál azonban mindenekelőtt az ember
egész pszichofizikai személyiségének széthullását
jelenti. A lélek tovább él, a testtől különválva létezik,
míg a test fokozatos bomlásnak van kitéve, az Úristen
szavai szerint, amelyek az ember földi történelme
kezdetén elkövetett bűne után hangzanak el: „Por
vagy és a porba térsz vissza”. Ha tehát a halál nem
jelent is szenvedést a szó időhöz kötött értelmében,
ha valamiképp minden szenvedésen túl következik be,
mégis, a rossz, amelyet az ember megtapasztal általa,
végleges és mindent áthat. Az egyszülött Fiú –
üdvözítő műve által – megszabadítja az embert a
bűntől és a haláltól. Először is: eltörli a bűn uralmát
az emberi életben, ahol az eredeti bűntől kiindulva, a
gonosz lélek hatására gyökeret vert; azután megadja
az embernek azt a lehetőséget, hogy a megszentelő
kegyelemben éljen. S a bűn fölött aratott győzelem
következményeképp a halál uralmát is megszünteti,
amikor feltámadásával utat nyit a testek eljövendő
feltámadásának. Mindkettő lényegi feltétele az „örök
életnek”, az Istennel egyesült ember végleges
boldogságának. Az üdvözültek számára azt jelenti ez,
hogy az eszkaton távlatában a szenvedés mindenestől
eltöröltetett.
Krisztus üdvözítő művének következménye az, hogy
az ember az örök élet és az életszentség reményével él
a földön. S noha a bűn fölötti győzelem, amelyet
Krisztus keresztje és feltámadása hozott el, nem
szünteti meg az emberi élet ideigtartó szenvedéseit s
nem szabadítja meg a szenvedéstől az emberi létezés
teljes történelmi dimenzióját, mégis új fényt, az
üdvösség fényét veti erre a dimenzióra s minden
szenvedésre. Ez az Evangélium, az Örömhír fénye.
Ebben a ragyogó fényben tárul föl előttünk az az
igazság, amely a Nikodémussal folytatott
beszélgetésben hangzik el: „Úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...”. Ez az
igazság alapjaiban változtatja meg az ember
történelmének és földi helyzetének kereteit. A bűn
ellenére – amely belegyökerezett ebbe a
történelembe, akár mint eredendő örökség, akár mint
a „világ bűne” s a személyes bűnök összessége – az
Atyaisten szerette egyszülött Fiát, azaz a jelenleg
fennálló világban is szereti. S az időben azután
ugyanezzel a mindent felülmúló szeretettel „adja oda”
a Fiút, hogy az a rosszat gyökerénél ragadja meg, s
üdvöthozóan lépjen be a szenvedés világába,
amelynek az ember is részese.
A szenvedés és Krisztus
16. Krisztus – Izrael népe körében kifejtett messiási
működése közben – egyre közelebb került az emberi
szenvedés világához. „Körüljárt és jót tett”.[33]
Tevékenysége legfőképp a szenvedőkhöz szólt s
azokhoz, akik segítségre vártak. Meggyógyította a
betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, táplálta
az éhezőket, embereket szabadított meg a süketségtől,
vakságtól, leprától, a démonoktól és különféle testi
fogyatékosságoktól. Három ízben keltett életre
halottat. Minden emberi szenvedés – akár testi, akár
lelki – érzékenyen érintette, s közben tanított.
Tanításánakközéppontjába a nyolc boldogságot
állította, amely azokhoz az emberekhez szól, akiket az
evilági életben a legkülönfélébb szenvedések tesznek
próbára: a „lélekben szegényekhez”, a
„megfáradtakhoz” s azokhoz, „akik éhezik és
szomjazzák az igazságot”, akiket „az igazságért
üldöznek”, amikor Krisztusért gyalázzák és üldözik
őket s minden rosszat rájuk fognak – Máté
evangéliuma szerint. Lukács kifejezetten említi
azokat, akik „most éheznek”.
Krisztus elsősorban azzal került közel az emberi
szenvedés világához, hogy ő maga is vállalta a
szenvedést. Nyilvános működése során nemcsak a
fáradtságot, a hajléktalanságot, az értetlenséget
tapasztalta meg – még a hozzá legközelebb állók
részéről is –, hanem, mindezen túl, egyre
áthatolhatatlanabbul fogta körül az ellenséges
hangulat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak az
elpusztítására irányuló előkészületek. Krisztus
tudatában van ennek, és sokszor beszél
tanítványainak a reá váró szenvedésekről és halálról:
„Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát
átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik
és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik,
megostorozzák és megölik, de harmadnapra
föltámad.” Krisztus küldetésének teljes
tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz
küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével
kell elérnie, hogy az ember „el ne vesszen, hanem
örökké éljen”. Keresztjével kell leszállnia a rossz
gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi
lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie
az üdvösség művét. És e műnek – az örök Szeretet
tervében – megváltó szerepe van.
Krisztus ezért szigorúan megfeddi Pétert, amikor az
arra akarja rávenni, hogy ne gondoljon a
szenvedéssel és a kereszthalállal. S midőn a
Getszemáni kertben elfogják és Péter karddal
igyekszik védelmezni, Krisztus így szól hozzá: „Tedd
vissza hüvelyébe kardodat... különben hogyan
teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell
történnie?” S azt is mondja: „Ne ürítsem ki a
kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Ez a
válasz – az evangélium különböző pontjain visszavisszatérő
többi válasszal együtt – rámutat arra,
mennyire mélyen áthatotta Krisztust ama gondolat,
amely már a Nikodémussal folytatott beszélgetésben
is elhangzott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne
vesszen, hanem örökké éljen”. Krisztus üdvözítő
erejének tudatában halad szenvedése felé,
engedelmeskedik Atyjának, de főként abban a
szeretetben azonosul Atyjával, amellyel az a világot és
a világban élő embert szerette. Ezért írja később Szent
Pál: „Szeretett és feláldozta magát értem”.
Jövendölés a szenvedő Megváltóról
17. Az Írásoknak be kellett teljesedniük. Már az
Ószövetségben sok messiási szövegrészlet utalt Isten
eljövendő Fölkentjének szenvedésére. Valamennyi
közül különösen megragadó az, amelyet általában a
Jahve Szolgájáról szóló negyedik éneknek neveznek
és Izajás könyvében található. A próféta, akit joggal
neveznek az „ötödik evangélistának”, oly éles
realizmussal festi meg a szenvedő Szolga képét,
mintha saját testi és lelki szemével látta volna. Izajás
verssorainak fényében Krisztus szenvedése szinte
még kifejezőbbé, még megrendítőbbé válik, mint
maguknak az evangélistáknak leírásában. Így jelenik
meg előttünk a fájdalmak igaz Férfia:
„Nem volt szép, sem ékes,
a külsejére nézve nem volt vonzó.
Megvetett volt, utolsó az emberek között,
a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés;
olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat,
megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.
Bár a mi betegségeinket viselte,
és a mi fájdalmaink nehezedtek rá,
mégis Istentől megvertnek néztük,
olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.
Igen, a mi bűneinkért szúrták át,
a mi gonoszságainkért törték össze;
a mi békességünkért érte utol a büntetés,
az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.
Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,
ki-ki a maga útjára tért,
és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk
gonoszságát.”
Van a szenvedő Szolgáról szóló énekben egy leírás,
amelyben – bizonyos értelemben – részleteit tekintve
is felismerhetők Krisztus szenvedései: letartóztatása,
megaláztatása, az arculütések, az elszenvedett
köpések, a raboknak is kijáró méltóság
semmibevevése, az igazságtalan ítélet, s azután a
megostorozás, a töviskorona, a gúnyolódás, a
keresztút, a megfeszítés, a haláltusa.
A próféta szavaiban a szenvedés leírásánál is
megdöbbentőbb Krisztus áldozatának mélysége.
Ártatlanul bár, de magára vállalja minden ember
szenvedését, mivel bűnüket veszi magára. „Az Úr az ő
vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”: a Megváltó
szenvedésének igazi oka az ember bűne lesz, a maga
egészében, azaz kiterjedésében és mélységében. Ha a
szenvedés az elszenvedett rosszal „mérhető”, akkor a
próféta szavait figyelve megérthetjük annak a
szenvedésnek és rossznak nagyságát, amely
Krisztusra nehezedik. Mondhatjuk helyettesítő
szenvedésnek is, de mindenekfölött „megváltó”
szenvedés. A próféciában megjelenő „fájdalmak
Férfia” valójában az az „Isten Báránya, aki elveszi a
világ bűnét”. Szenvedésével ezért töröltetnek el a
bűnök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára
őket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyőzi a
minden bűn mélyén rejlő rosszat. Így mondhatnánk:
az Isten s az emberiség közt fennálló kapcsolat lelki
közegében megsemmisíti a rosszat, és helyét jóval
tölti be.
A megváltó szenvedés egyetlen alanyának kettős
természetéhez érkezünk itt. Aki szenvedéseivel és
kereszthalálával végbeviszi a megváltás művét, nem
más, mint maga az egyszülött Fiú, akit Isten
„odaadott”. S ugyanakkor ez az Atyával egylényegű
Fiú emberként szenved. Szenvedésének emberi
dimenziói vannak és – ez az emberiség történelmében
páratlan! – olyan mélysége és ereje, amely, jóllehet
emberi, semmihez sem fogható mélység és erő lehet,
mivel a szenvedő Ember maga az egyszülött Fiú:
„Isten az Istentől”. Ezért csak ő, az egyszülött Fiú
képes teljes egészében átfogni az ember bűnében –
minden személyes bűnben s a „totális” bűnben – rejlő
rosszat, úgy, ahogyan az az emberiség földi
történelmében megjelenik.
A jövendölés beteljesedése: Krisztus szenvedése
18. Elmondhatjuk, hogy a fenti megfontolások
egyenes úton vezetnek el bennünket a Getszemáni
kertbe és a Golgotára. Itt teljesedett be a szenvedő
Szolgának Izajás könyvében található éneke. Mielőtt
azonban ezt az utat megjárnánk, olvassuk el az ének
soron következő verseit is, amelyek prófétai módon
elővételezik Getszemánit és a Golgotát. A szenvedő
Szolga – s ez igen lényeges lesz Krisztus
szenvedésének elemzésekor – egészen önként veszi
magára a szenvedéseket, amelyekről ezt olvassuk:
„Megkínozták, s ő alázattal elviselte,
nem nyitotta ki száját.
Mint a juh, amelyet leölni visznek,
vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt,
ő sem nyitotta ki a száját.
Erőszakos ítélettel végeztek vele.
Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével?
Igen, kitépték az élők földjéből,
és bűneink miatt halállal sújtották.
A gonoszok közt adtak neki sírboltot,
és a gazdagok mellé temették el,
bár nem vitt végbe gonoszságot,
sem álnokság nem volt szájában.”
Krisztus önként és ártatlanul szenved. Szenvedése
magában foglalja azt a kérdést, amely bizonyos
értelemben radikális módon jutott kifejezésre Jób
könyvében. Krisztus azonban nemcsak magával viszi
ugyanezt a kérdést (s teszi ezt még gyökeresebben,
hiszen ő nemcsak ember, mint Jób, hanem Isten
egyszülött Fia), hanem hordozza a kérdésre adható
legtökéletesebb választ is. E válasz szinte magából a
kérdésből következik. Krisztus nemcsak tanításával,
az Evangéliummal felel a szenvedést s annak értelmét
kutató kérdésre, hanem – mindenekelőtt – saját
szenvedésével, amely szervesen és elválaszthatatlanul
épül be az Örömhír tanításába. E tanításnak végső,
szintézisteremtő szava a „kereszt tanítása”, miként
egy napon Szent Pál mondja majd:
A „kereszt tanítása” egyszer s mindenkorra szóló
valóságtartalommal tölti meg az ősi próféciában
megjelenő képet. Krisztus nyilvános tanítói
tevékenységének számos helye, szövegrészlete
tanúskodik arról, miként fogadja el kezdettől fogva a
szenvedést, amely az Atya akarata a világ
üdvösségéért. A tanítás csúcspontjának azonban a
Getszemáni kertben mondott imádság bizonyul.
Szavainak – „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a
kehely, de ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem
ahogyan te”, s tovább: „Atyám, ha nem kerülhet
el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen
akaratod szerint” – gazdag mondanivalója van.
Annak a szeretetnek igaz voltáról tanúskodnak,
amelyet az egyszülött Fiú engedelmességével
ajándékoz az Atyának. Ugyanakkor szenvedéseinek
igazságát is tanúsítják. Krisztus Getszemáni kertben
mondott imádságának szavai a szenvedés igazsága
révén tanúsítják a szeretet igazságát. Krisztus szavai
tökéletes egyszerűségükkel alapjaiban erősítik meg a
szenvedés emberi igazságát: a szenvedés mindannak
a rossznak elviselése, amely előtt összeborzad az
ember. Az ember – akárcsak Krisztus a Getszemáni
kertben – azt kéri: „kerüljön el”.
Szavai egyszerre tanúskodnak a szenvedés semmihez
sem hasonlítható mélységéről és nagyságáról,
amelyet csak az az Ember tapasztalhatott, aki maga az
egyszülött Fiú. Arról a mélységről és intenzitásról
árulkodnak, amelynek megértéséhez a fentebb idézett
prófétai szavak segítenek hozzá. Persze nemtökéletes
megértésükhöz (hiszen akkor be tudnánk hatolni a
szenvedő Alany istenemberi misztériumába), de
legalább annak a különbségnek (s egyben
hasonlóságnak) felfogásához, amely minden lehető
emberi szenvedés és az Istenember szenvedése közt
fennáll. A Getszemáni kert az a hely, ahol éppen ez a
szenvedés – a benne átélt rossznak a prófétai
szavakban kifejeződő teljes valóságával – tárul fel,
mintegy végleges módon, Krisztus lelki szemei előtt.
A Getszemániban elhangzottak után azután ott állnak
a Golgotán kimondott szavak, amelyek elárulják az
átélt kegyetlen szenvedésnek a világtörténelemben
egyedülálló mélységét. Amikor Krisztus felkiált:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”, szavai
nemcsak azt az elhagyatottságot fejezik ki, amelyről
az Ószövetségben többször is hallunk, különösen a
zsoltárokban, s közülük is főként a 22(21). zsoltárban,
amelyből az idézett szavak származnak. Azt
mondhatjuk: ezek az elhagyatottságot panaszoló
szavak Atya és Fiú elválaszthatatlan egységében
születnek, mégpedig azért, mert az Atya „az ő vállára
rakta mindnyájunk gonoszságát”. Ennek kapcsán
mondhatja Szent Pál: „Ő azt, aki bűnt nem ismert,
'bűnné' tette értünk”.[49] Krisztus a szörnyű teherrel
együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a
bűn – az Istennek való hátatfordítás – foglal
magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni
mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli
át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, az Istennel
szakító ember szenvedését. De épp e szenvedés útján
viszi végbe a megváltás művét s mondhatja el, midőn
haldoklik: „Beteljesedett”.
Hozzátehetjük azt is: betelt az Írás, végleg és
ténylegesen valóra váltak a szenvedő Szolgáról szóló
ének szavai: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a
szenvedéssel”. Az emberi szenvedés Krisztus
szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új
dimenzióba, új létrendbe lépett át: egybenőtt a
szeretettel, azzal a szeretettel, amelyről
Nikodémusnak beszélt Krisztus, azzal a szeretettel,
amely úgy teremti a jót, hogy még a rosszból is képes
megteremteni, épp a szenvedés útján, miként a
legfőbb jót, a világ megváltását is Krisztus keresztje
hozta meg: belőle nyeri lendületét, újra meg újra.
Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz
folyói fakadnak. Benne kell újra felvetnünk a
szenvedés értelmére irányuló kérdést, és mindvégig
belőle kell kiolvasnunk a kérdésre küldött választ.
Ötödik rész
RÉSZESEDÉSÜNK KRISZTUS SZENVEDÉSÉBEN
A szenvedés megváltást nyert
19. Ugyancsak a Jahve Szolgájáról szóló, Izajás
könyvében fellelhető ének mutatja meg – itt következő
soraival – a kérdés és a válasz irányát:
„Ha odaadja életét engesztelő áldozatul:
látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete
és teljesül általa az Úr akarata.
Majd ha véget ér lelkének gyötrelme,
látni fogja a világosságot és megelégedés tölti el.
Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám,
mivel gonoszságaikat magára vállalta.
Ezért osztályrészül sokakat adok neki,
és a hatalmasok lesznek a zsákmánya,
amiért életét halálra adta,
és a gonosztevők közé sorolták,
noha sokak vétkeit hordozta
és közben imádkozott a bűnösökért.”
Krisztus szenvedésével együtt minden emberi
szenvedés egyszerre új helyzetbe került. Mintha Jób is
előre megérezte volna ezt, midőn így szólt: „Tudom jól,
él Megváltóm”.[54] S mintha ehhez az új helyzethez
igazította volna saját szenvedését, amelynek teljes
jelentése másként – a megváltás nélkül – sohasem
világosodott volna meg számunkra. Krisztus
keresztjében nemcsak beteljesedett a megváltás a
szenvedés által, hanem maga az emberi szenvedés is
megváltást nyert. Krisztus, anélkül, hogy ő maga bűnt
követett volna el, magára vette „a bűn átkának”
teljességét. Ennek a rossznak megtapasztalása szabta
meg Krisztus szenvedésének semmihez sem fogható
mértékét. Ez a szenvedés lett a megváltás ára. Erről
szól a Jahve Szolgája-ének Izajásnál. S erről vallanak
majd az Újszövetség Krisztus vérével szerzett tanúi.
Péter apostol első levelének szavai szerint: „Tudjátok,
hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon
szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott
értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan
és egészen tiszta báránynak a drága vére árán”. S
Pál apostol így ír majd a galatáknak: „föláldozta magát
bűneinkért, hogy kiszabadítson minket ennek a
világnak a gonoszságából”. S a korintusiakhoz írt
első levélben: „Nagy volt a váltságdíjatok. Dicsőítsétek
meg tehát Istent testetekben.”
Az Újszövetség tanúi – ezekkel s más szavakkal-- a
Krisztus szenvedése árán véghezvitt megváltás
nagyságáról szólnak. A Megváltó az ember helyett s az
emberért szenvedett. Minden egyes ember részesül a
megváltásban. S mindenki meghívást kapott arra is,
hogy részt vállaljon a szenvedésből, amely általa
megváltás végbement. Abban a szenvedésben való
részesedésre hivatott, amely révén minden emberi
szenvedés is megváltást nyert. Krisztus, midőn
szenvedése által megváltotta az embert, vele együtt a
szenvedést is a megváltás szintjére emelte. Így az
emberek a maguk szenvedésével együtt Krisztus
megváltó szenvedéséből is részt kaphatnak.
Részesedés Krisztus szenvedésében
20. Az Újszövetség szövegei sok helyütt szóhoz juttatják
e felfogást. A korintusiaknak címzett második
levelében így ír az Apostol: „Mindenfelől szorongatnak
minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban
élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de
elhagyottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket,
de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást
viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is
megnyilvánuljon testünkön... Tudjuk ugyanis, hogy aki
Jézust föltámasztotta, Jézussal minket is
feltámaszt.”
Szent Pál különféle szenvedésekről szól, de főként
olyanokról, amilyenekben az első keresztények
részesültek „Jézus miatt”. E szenvedések a levél
címzettjei számára lehetővé teszik, hogy részt vegyenek
Krisztusnak szenvedése és halála által végbevitt
megváltói művében. A kereszt és a halál tanítását pedig
a feltámadás tanítása teszi teljessé. Az ember egészen
új világosságra lel a feltámadásban, s ez a fény
segítségére van, hogy utat vágjon magának a
megaláztatások, kétségek, a reménytelenség és
üldöztetés sűrű sötétjében. Ezért írja második
korintusi levelében az Apostol: „Amilyen bőven kijut
nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz
részünk Krisztus révén a vigasztalásban is”. Másutt
bátorító szavakkal fordul címzettjeihez: „Az Úr
vezérelje szíveteket Isten szeretetére és krisztusi
türelemre”. A római levélben pedig így ír:
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok
testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez
legyen szellemetek hódolata”.
A Krisztus szenvedésében való részvétel az Apostol
szavaiban mintegy kettős irányulást kap. Ha az ember
részt vesz Krisztus szenvedéseiben, ez azért lehetséges,
mert Krisztus megnyitotta szenvedését az ember előtt,
mert megváltó szenvedésével bizonyos értelemben ő
maga is részese lett minden ember szenvedésének.
Amidőn az ember a hit által felismeri Krisztus megváltó
szenvedését, egyúttal saját szenvedéseit is felfedezi
benne, s ezek a hit által új tartalmat és jelentést kapnak
számára.
E felfedezés különösen is erős szavakkal ajándékozza
meg Szent Pált a Galata-levélben: „Krisztussal engem is
keresztre feszítettek. Élek, de már nem én élek,hanem
Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még
testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és
feláldozta magát értem”.[62] A szavak szerzőjének a hit
által megadatik, hogy megismerje azt a szeretetet,
amely a kereszt felé vezette Krisztust. S ha így, halálig
szenvedve szeretett, szenvedéseivel és halálával él
abban, akit így szeretett – él az emberben, Pálban. S
benne élve – míg Pál, akinek a hitben tudása van róla,
egyre nagyobb szeretettel válaszol szeretetére – a
kereszt által Krisztus különös mértékben kapcsolódik
Pálhoz, az emberhez. Ez az egység ugyanitt, a Galata
levélben egyéb, nem kevésbé erős szavakat is kimondat
az Apostollal: „Én azonban nem akarok mással
dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével.
Általa keresztre szegezték nekem a világot, s engem is a
világnak.”
A szenvedés misztériuma be van ágyazva a húsvét
misztériumába
21. Krisztus keresztje oly áthatóan vetíti a megváltás
fényét az ember életére s főként szenvedésére, hogy a
hit által a feltámadással együtt érkezik el az emberhez.
A szenvedés misztériumát körülöleli a húsvéti
misztérium. Krisztus szenvedésének tanúi egyben
feltámadásának is tanúi. Pál írja: „hogy megismerjem
őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is
vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a
halálban, hogy ezáltal eljussak a halálból a
feltámadásra is.”[64] S csakugyan: az Apostol előbb a
damaszkuszi úton Krisztus „feltámadásának erejét”
tapasztalta meg, s csak azután, a húsvét fényében jutott
el a „szenvedésében való részesedésig”, amelyről pl. a
Galata-levélben beszél. Pál útja egyértelműen húsvéti
út: a Krisztus keresztjében való részvétel a Feltámadott
megtapasztalása útján következik be, azaz a
feltámadásban való különleges részesedés által. Ezért
jelenik meg oly gyakran az Apostolnak a szenvedésről
szóló szavai között a dicsőség motívuma. Krisztus
keresztje ennek a dicsőségnek a kezdetét jelenti.
A kereszt és a feltámadás tanúi meg voltak győződve
arról, hogy „sok szorongatás közepette kell bejutniuk
Isten országába”. S Pál a tesszalonikaiaknak írva
ezt mondja: „Dicsekszünk is veletek...
állhatatosságotokkal és hitetekkel, amelyet tanúsíttok a
sok üldözés és zaklatás közepette. Ezeket elviselitek az
Isten igazságos ítéletének előjeleként, hogy majd
méltók legyetek az Isten országára, hiszen szenvedtek
érte.” Így tehát a Krisztus szenvedéseiben való
részvétel egyúttal az Isten országáért vállalt szenvedés
is. Az igaz Isten szemével, az Ő ítélőszéke előtt azok
válnak méltóvá az Országra, akik részt vesznek Krisztus
szenvedésében. S a maguk szenvedésével bizonyos
értelemben visszaadják Krisztus halálának és
szenvedésének végtelen árát, amely megváltásunknak
is ára lett: ezen az áron szilárdult meg újra Isten
országa az emberi történelemben, s lett földi életünk
végső távlata. Krisztus szenvedésével vezetett be
minket ebbe az országba. S ugyancsak a szenvedés által
érlelődnek meg az ország építésére azok az emberek,
akik bekapcsolódtak Krisztus megváltói művének
misztériumába.
22. Isten országának távlataihoz fűződik annak a
dicsőségnek reménye is, amelynek kezdete Krisztus
keresztje. A feltámadásban nyilvánvalóvá lett az a
dicsőség – eszkatologikus dicsőség –, amelyet Krisztus
keresztjén elhomályosított a végtelen szenvedés. Akik
részt vesznek Krisztus szenvedéseiben, saját
szenvedéseik által meghívást kaptak arra is, hogy
dicsőségének részesei legyenek. Pál több helyütt is
kifejti ezt. A rómaiaknak így ír: „Krisztusnak vagyunk
társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele
együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek
az életnek a szenvedései véleményem szerint nem
mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd
megnyilvánul rajtunk.” A második korintusi
levélben pedig ezt olvassuk: „A mostani pillanatnyi
könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség
túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a
láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk
figyelmünket.” Szent Péter apostol a következő
szavakkal fejezi ki ezt az igazságot első levelében:
„Örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus
szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása
napján majd ujjongva örülhessetek”.
A szenvedés és a dicsőség gondolatának szigorúan
evangéliumi ismertetőjegyei vannak. Ezek a keresztre s
a feltámadásra történő utalás során válnak világossá. A
feltámadás mindenekelőtt a dicsőség kinyilvánulása
lett, s ez megfelel Krisztus keresztre való
felemeltetésének. Ha tehát a kereszt az emberek
szemében azt jelentette, hogy Krisztus minden
méltóságától megfosztatott, Isten szemében ugyanez
Krisztus felemeltetése volt. Krisztus a kereszten
érkezett el küldetése céljához, s valósította meg azt a
maga teljességében. Az Atya akaratát teljesítve
önmagát is megvalósította. Kinyilvánította erejét a
gyengeségben és messiási nagyságát a megaláztatás
közepette. Vajon nem ennek a nagyságnak bizonyítéka
minden egyes szó, amelyet a Golgotán, halálküzdelme
idején mondott – s főként azok a szavak, amelyek
megfeszítőire vonatkoztak: „Atyám, bocsáss meg nekik,
hisz nem tudják, mit tesznek”? Akik részt vesznek
Krisztus szenvedéseiben, azok előtt a legmagasabb
rendű példa kötelező erejével állnak e szavak. A
szenvedés meghívás is, amely arra szólítja az embert,
hogy megmutassa erkölcsi nagyságát, lelki érettségét.
Ennek adták tanúbizonyságát Krisztus vértanúinak és
hitvallóinak nemzedékei, amelyek hűségesek maradtak
az igéhez: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a
lelket azonban nem tudják megölni”.
Krisztus feltámadása kinyilatkoztatta az „eljövendő
világ dicsőségét”, s egyidejűleg megerősítette a „kereszt
dicsőségét”, azt a dicsőséget, amelyet Krisztus
szenvedése magában foglal, s amely sokszor
visszatükröződött s visszatükröződik ma is az ember
szenvedésében mint lelki nagyságának kifejezője. Erről
a dicsőségről nemcsak a hit vértanúi kell, hogy
valljanak, hanem sok más ember élete is. Ők, ha nem
hisznek is Krisztusban, gyakran az igazságért s az igaz
ügyért szenvednek s adják életüket. Az ő
szenvedésükben különösen is megerősítést nyer az
ember nagy méltósága.
Az erő a gyöngeségben
23. A szenvedés tehát mindig próbatétel – olykor igen
kemény próbatétel – amelynek alá van vetve az egész
emberiség. Szent Pál leveleinek lapjairól többször
megszólít bennünket a gyöngeség és erő evangéliumi
paradoxona, amelyet az Apostol maga is kitüntetett
módon megtapasztalt, s amelyet vele együtt mindenki
átérez, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. Maga
Pál így ír erről második korintusi levelében: „A
legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy
Krisztus ereje költözzön belém”. A második
Timóteus-levélben ezt olvassuk: „Ezért szenvedtem ezt
is, de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem”.
A filippi-levélben pedig egyenesen azt mondja:
„Mindent elviselek abban, aki erőt ad”.
Azok tekintete előtt, akik Krisztus szenvedésének
részesei, ott áll a feltámadás húsvéti misztériuma,
amelyben Krisztus – első lépésként – az emberi
gyöngeség és tehetetlenség végső határáig száll alá: ő
maga ugyanis keresztre szögezve hal meg. S mivel e
gyöngeségben egyúttal föl is emeltetik, a feltámadás
erejével megerősítve, azt jelenti ez, hogy minden
emberi szenvedés gyöngeségét átjárhatja Isten
hatalmas ereje, amely Krisztus keresztjében nyilvánul
meg. Eszerint szenvedni annyit jelent, mint kiváltképp
alkalmassá válni a felemeltetésre, kiváltképp nyitottá
lenni Isten üdvözítő erői előtt, amelyeket Krisztusban
kínál fel az emberiségnek. Benne Isten megerősítette
azt a szándékát, hogy elsősorban a szenvedés – az
emberi gyöngeség és kiszolgáltatottság – útján
cselekedjék; s hogy épp ebben a gyöngeségben és
kiszolgáltatottságban mutassa meg erejét. Ezzel
magyarázható az is, amit Szent Péter első levele ajánl:
„Ha pedig (az embernek) mint kereszténynek kell
szenvednie, ne szégyellje, hanem dicsőítse meg az
Istent ezzel a névvel”.
„A gyöngeségben megnyilvánuló erőből születni” – a
rómaiakhoz írt levelében Pál apostol még bővebben
szól erről, ti. hogy az ember a próbatétel és a
gyötrelmek közepette lelkileg megújul; ezt a sajátos
hivatást kapják azok, akik Krisztus szenvedésének
részesei: „még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert
tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a
türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből
reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a
nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe
az Isten szeretete”. A szenvedés mintegy magában
foglalja az erényre szólító különleges meghívást. Az
ember feladata ennek az erénynek a gyakorlása. A
kitartásról van szó, annak elviseléséről, ami zaklatja,
bántja az embert. Az az ember, aki képes erre,
felszabadítja a reményt, amely ébren tartja benne azt a
meggyőződést, hogy a szenvedés nem lesz úrrá rajta,
nem fosztja meg emberi méltóságától, amely szoros
kötelékkel kapcsolódik az élet értelmének tudatához. S
íme, az értelem Isten szeretet-művével – a Szentlélek
legfőbb ajándékával - együtt láthatóvá válik. S ahogyan
az ember fokozatosan részt vállal ebből a szeretetből,
önmagára talál, még a szenvedés mélységeiben is:
megtalálja „lelkét”, amelyet a szenvedés miatt
„elveszettnek” hitt.
Szenvedés az Egyházért
24. Az Apostol Krisztus szenvedéseinek részese.
Tapasztalatai ennél is tovább mennek. A kolosszeiekhez
írt levelében olvassuk azokat a szavakat, amelyek
mintegy a szenvedéssel kapcsolatos lelki út utolsó
szakaszát alkotják. Így ír Szent Pál: „Örömmel
szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami
Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az
Egyháznak javára”. S egy másik levelében ezt a
kérdést intézi címzettjeihez: „Nem tudjátok, hogy
testetek Krisztus tagja?”
A húsvéti misztériumban Krisztus egységre lép az
Egyház közösségében élő emberrel. Az Egyház
misztériuma abban mutatkozik meg, hogy már a
keresztségben, ahol Krisztushoz hasonlóvá válunk, s
később Áldozatában – azaz, szentségi síkon, az
Eucharisztia révén – az Egyház, lelki értelemben,
fokozatosan épül Krisztus testévé. Ebben a testben
Krisztus eggyé akar lenni minden emberrel, s kivált
azokkal, akik szenvednek. A kolosszeieknek írt levél
idézett szavai ennek a közösségnek semmihez sem
fogható voltáról tanúskodnak. Tehát aki Krisztussal
egyesülve szenved – miként vele egyesülve viseli el
„gyötrelmeit” Szent Pál is –, nemcsak hogy Krisztusból
meríti az erőt, amiről az előzőekben szóltunk, hanem
„ki is egészíti szenvedésével” azt, „ami Krisztus
szenvedéséből hiányzik”. Az evangéliumi keretben
különös hangsúlyt kap a szenvedés teremtő jellegét
hangoztató igazság. A világ megváltásának javát
Krisztus szenvedése teremtette. Ez a jóság önmagában
kimeríthetetlen és végtelen. Az ember nem képes
hozzátenni semmit. Ugyanakkor viszont Krisztus
testének, az Egyháznak misztériumában valamiképpen
minden emberi szenvedés felé kitárta saját megváltó
szenvedését. Amilyen mértékben részt vesz az ember
Krisztus szenvedéseiben – a világ bármely pontján, a
történelem bármely korszakában –, olyan mértékben
egészíti ki a maga módján azt a szenvedést, amelynek
árán Krisztus megváltotta a világot.
Azt jelentené ez, hogy a Krisztus által véghezvitt
megváltás nem teljes? Korántsem. Csak annyit jelent,
hogy a megváltás, amely az engesztelő szeretet erejében
megvalósul, szüntelenül nyitva áll minden, az emberi
szenvedésben kifejeződő szeretet előtt. Ebben a
dimenzióban – a szeretet dimenziójában – a már teljes
egészében végbement megváltás valamiképpen
állandóan megvalósul. Krisztus tökéletes módon vitte
végbe a megváltást, de nem zárta le. A megváltó
szenvedésben, amely által a világ megváltása is
megtörtént, Krisztus kezdettől fogva kitárta önmagát, s
szüntelenül kitárja minden emberi szenvedés előtt.
Igen, Krisztus megváltó szenvedésének lényegéhez az is
hozzátartozik, hogy állandó kiegészülést követel.
Krisztus így, a minden emberi szenvedés iránti
nyitottságával vitte végbe, saját szenvedése árán, a világ
megváltásának művét. E megváltás tehát – ha Krisztus
szenvedésével teljesen végbement is – tovább él és
fejlődik az emberi történelemben. Krisztus testében, az
Egyházban él és fejlődik, s ebben a dimenzióban – a
Krisztussal való egyesülés erejében – minden emberi
szenvedés kiegészíti Krisztus szenvedését. Úgy egészíti
ki, ahogyan az Egyház Krisztus megváltói művét is
kiegészíti. Az Egyház misztériuma – s az Egyház az a
test, amely önmagában teljesíti ki Krisztus keresztre
feszített és feltámadott testét – egyúttal azt a teret is
kijelöli, amelyben az emberi szenvedések kiegészítik
Krisztus szenvedését. Csak az Egyháznak – Krisztus
időben és térben folyamatosan bontakozó testének –
sugarában és dimenziójában gondolkodhatunk és
beszélhetünk arról, „ami hiányzik” Krisztus
szenvedéseiből. Az Apostol végtére is világosan kiemeli
ezt, amikor annak kiegészítéséről beszél, ami „Krisztus
szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak
javára”.
Épp az Egyház – a megváltás végtelen erőforrásaiból
merítő s a megváltást az emberiség életében tudatosító
Egyház – az a dimenzió, amelyben Krisztus megváltó
szenvedését szüntelenül kiegészítheti az emberi
szenvedés. Ebben válik érzékelhetővé az Egyház isteni--
emberi természete is. S úgy tűnik, a szenvedés
valamiképpen részt kap e természet jellemzőiből; ezért
különös értéket képvisel az Egyház számára. Olyan
értéket, amely előtt az Egyház tisztelettel s a megváltás
mély hitével hajol meg. S egyúttal azzal a mély hittel is,
amellyel saját magában megragadja Krisztus testének
kimondhatatlan misztériumát.
Hatodik rész
A SZENVEDÉS EVANGÉLIUMA
Az üldözöttek szenvedése
25. Krisztus keresztjének és feltámadásának tanúi a
szenvedés sajátos evangéliumát közvetítették az
Egyháznak és az emberiségnek. Ezt az Evangéliumot
maga a Megváltó írta le először saját, szeretetből vállalt
szenvedésével, hogy az ember „el ne vesszen, hanem
örök élete legyen”. Szenvedése – tanításának élő
igéjével együtt – bőséges forrássá lett mindazok
számára, akik – tanítványainak és hitvallóinak első
nemzedékében, majd mindazokban, akik a századok
során követték őket – részesültek Jézus szenvedéséből.
S legfőképp: éppoly vigasztaló, mint evangéliumi és
történeti szemmel helytálló dolog észrevennünk azt,
hogy Krisztus közelében – a legelső és szemmel
láthatóan kiemelt helyen, azaz mellette – mindig ott áll
Szent Anyja, hogy teljes életével tanúságot tegyen a
szenvedés e sajátos Evangéliumáról. Benne a számos
gyötrő szenvedés oly láncolattá fonódik össze, hogy
nemcsak rendíthetetlen hitét bizonyítja, hanem azt is
elmondhatjuk róla, hogy legalább annyira hozzá is
járult a mindenek megváltásához. Valójában az
angyallal folytatott titokzatos beszélgetéstől kezdve
átlátta azt az – anyai küldetésében rejlő –
„rendeltetést”, hogy egyedi és megismételhetetlen
módon kell osztoznia magának a Fiúnak a
küldetésében. A feladat megerősítése pedig nagyon
hamar elérkezett, akár a Jézus betlehemi születése
körüli eseményeket, akár az agg Simeon kifejezett
előrejelzését – midőn az éles tőrről beszélt, amely
átjárja majd Mária lelkét –, akár azokat a
szorongásokat és nélkülözéseket tekintjük, amelyek a
Heródes kegyetlen határozata által kiváltott
Egyiptomba menekülés közben érték.
S még inkább Fia rejtett és nyilvános életének
eseményei után – amelyekben kétségkívül páratlan
érzékenységgel osztozott – a Kálvárián érte el
tetőpontját, emberi szempontból immár nehezen
elképzelhető fokon, a Boldogságos Szűz Mária
szenvedése, amely, Jézusé mellett, titokzatos és
természetfölötti mértékben termékenynek bizonyult az
egyetemes üdvösség létrejöttében. Amikor fölment a
Kálváriára, amikor ott „állt” a kereszt tövében a
szeretett tanítvánnyal együtt, egészen sajátos
mértékben részesült Fiának megváltó halálában;
miként a szavak is, amelyeket Fia ajkáról
befogadhatott, mintegy ünnepélyes megbízást
jelentettek arra az egyedülálló Evangéliumra, amelyet
hívő közössége számára hirdetnie kellett.
A Boldogságos Szűz Mária, aki jelenlétével tanúja,
együtt szenvedésével pedig részese volt Fia
szenvedésének, példátlan módon gazdagította a
szenvedés Evangéliumát, amelynek nem egy lapját
Fiával együtt írta. Előre igazolta a páli igét, amelyet
fejtegetésünk elején idéztünk. Őt illeti a lehető legtöbb
jog, hogy elmondhassa: „kiegészíti testében – miként
már megtette szívében – azt, ami Krisztus
szenvedéséből hiányzik”.
Krisztus felülmúlhatatlan példájának fényében – amely
egyedülálló mértékben tükröződik s válik láthatóvá
Anyja életében – a szenvedés Evangéliuma az apostolok
tapasztalata révén kimeríthetetlen forrássá válik az
Egyház történelmében egymást követő újabb és újabb
nemzedékek számára. A szenvedés Evangéliuma
nemcsak arról tanúskodik, hogy az Evangéliumban az
Örömhír egyik témájaként jelen van a szenvedés is;
hanem a szenvedés üdvözítő erejéről és jelentőségéről
Krisztus messiási küldetésében s – ennek
folytatásaképp – az Egyház küldetésében és
hivatásában is.
Krisztus nem kendőzte el hallgatói elől a szenvedés
szükségességét. Egészen egyértelműen mondotta: „Aki
követni akar..., vegye vállára keresztjét minden
nap” – s tanítványai elé olyan erkölcsi
követelményeket állított, amelyeknek teljesítése csak
azzal a feltétellel lehetséges, ha „megtagadják
önmagukat”. Az Isten országába vezető út „szűk és
szoros”. Krisztus ezt állítja szembe a „széles és tágas”
úttal, amely a „romlásba visz”.[83] Krisztus többször
szólt arról is, hogy tanítványainak és hitvallóinak
számos üldöztetésben lesz része. Így is történt.
Nemcsak az Egyház életének első századaiban, a római
uralom idején igazolódott be, hanem a történelem
különböző korszakaiban, a föld különböző tájain is. S
beigazolódik korunkban is.
Idézzük ezzel kapcsolatban Krisztus néhány mondatát:
„Előbb kezet emelnek rátok és üldözni fognak
benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és
börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a
nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát
szívetekbe: Ne törjétek fejeteket, hogyan védekezzetek.
Olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, hogy
egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy
ellentmondani. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők,
testvérek, rokonok és barátok, s némelyek meghalnak
közületek. Nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket.
De nem vész el egy hajszál sem fejetekről. Ha
kitartotok, megmentitek lelketeket.”
A szenvedés Evangéliuma számos helyen szól a
„Krisztusért”, a „Krisztus miatt” viselt szenvedésről,
vagy magának Jézusnak, vagy apostolainak szavaival. A
Mester nem rejti el tanítványai és követői elől az effajta
szenvedések lehetőségét; sőt teljes őszinteséggel
nyilatkoztatja ki azt. Egyúttal rámutat ama
természetfeletti erőkre is, amelyek a „nevéért” viselt
üldöztetések és gyötrelmek közepette kísérni fogják
őket. Ezek a szenvedések sajátos módon együtt fogják
bizonyítani Krisztushoz való hasonlóságukat és vele
való egységüket: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ,
gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint
titeket...; mert nem vagytok a világból valók, hanem
kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl
benneteket a világ... Nem nagyobb a szolga uránál. Ha
tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. S ezt
mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik
azt, aki küldött engem.”[85] „Azért mondtam el ezeket
nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban
üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a
világot.”
A szenvedés Evangéliumának ez az első fejezete, amely
a szenvedésekről, azaz a Krisztusért viselt
gyötrelmekről szól, sajátos felhívást rejt magában,
felhívást a bátorságra és erőslelkűségre, amelyet a
feltámadás ékesen szóló tanúsága támaszt alá.
Feltámadásával Krisztus egyszer s mindenkorra
legyőzte a világot. Ám, mivel a feltámadás
egybekapcsolódik a gyötrelemmel és a halállal, Krisztus
szenvedésével győzte le a világot. Így a szenvedés
sajátságos módon részévé válik a világon aratott
győzelemnek, amely a feltámadásban lett
nyilvánvalóvá. Krisztus feltámadott testében is megőrzi
azokat a sebhelyeket, amelyeket a kereszt szögei
ütöttek kezén, lábán és oldalán. Feltámadásával
megmutatja a szenvedés győzelmes erejét, s ennek az
erőnek meggyőződését önti mindazok szívébe, akiket
apostolaiul választott, s akiket szüntelenül kiválaszt és
küld. Pál apostol később így fogalmazott: „Az
üldöztetésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni
Krisztus Jézusban”.[87]
A Krisztussal együtt szenvedők
26. S ha a szenvedés Evangéliumának első nagy
fejezetét azok írják meg, nemzedékeken át, akik
üldözést szenvednek Krisztusért, ennek az
Evangéliumnak egy másik nagy fejezete is
bontakozóban van a történelemben. Megalkotásában
mindazok részt vesznek, akik együtt szenvednek
Krisztussal, midőn saját, emberi szenvedéseiket az
üdvözítő szenvedéssel egyesítik. Bennük teljesedik be
az, amit a szenvedés és a feltámadás első tanúi a
Krisztus szenvedésében való részesedésről írtak és
mondtak. Bennük válik teljessé a szenvedés
Evangéliuma, s ugyanakkor mindenki valamiképp
tovább is írja azt; írja és elkiáltja a világ felé, hirdeti
saját környezete, kortársai számára.
Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a
szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem,
amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. Sok
szent ennek az erőnek köszönheti belső megtérését: így
Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác és a többiek. E
megtérés gyümölcse nem csupán az, hogy az ember
felfedezi a szenvedés üdvözítő értelmét, hanem főként
az, hogy a szenvedésben egészen új emberré válik.
Mintegy új mércére lel benne saját élete és hivatása
számára. E fölfedezés különösen megerősíti azt a lelki
nagyságot, amely a testit messze felülmúlja az
emberben. Minél orvosolhatatlanabbul beteg, teljes
egészében legyöngült a test, minél élet- és
cselekvésképtelenebb az ember, annál jobban
megmutatkozik a belső érettség és a lelki nagyság,
amely megrendítő tanúságtétellé válik az egészséges,
normális emberek számára.
E belső érettség és lelki nagyság – amellyel az ember
szenvedését viseli – bizonyára a különleges megtérés és
a megfeszített Megváltó kegyelmével való
együttműködés gyümölcse. Ő maga az, aki Vigasztaló
Szentlelke, az Igazság Lelke által az emberi
szenvedések legmélyén működik. Ő alakítja át, ha
szabad így mondanunk, a lelkiélet anyagát, midőn a
szenvedő embernek önmaga mellett kínál helyet. Mint
Mester és Lelkivezető, ő oktatja szenvedő testvérét arra
a csodálatos cserére, amely a megváltás
misztériumának szívében valósul meg. A szenvedés
önmagában nem egyéb, mint a rossz megtapasztalása.
De Krisztus a visszavonhatatlan jó, az örök üdvösség
alapjává tette. A kereszten átélt szenvedése révén
Krisztus elhatolt a rossz – azaz a bűn és a halál –
gyökeréig. Legyőzte a gonosz mesterkedését, a Teremtő
elleni szüntelen lázadását. Krisztus fokozatosan
feltárja s kibontja szenvedő testvérei előtt Isten
országának – a Teremtőhöz visszatért, a bűn alól
felszabadult, a szeretet üdvözítő erejében épülő
országnak – horizontját. S lassan, ám hatékonyan
bevezeti a szenvedő embert ebbe a világba, az Atya
országába, mégpedig valamiképpen szenvedése szívén
át. A szenvedés ugyanis nem alakulhat át, nem
változhatik külső kegyelem hatására. Hanem csakis
belülről. S Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott
lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi
szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az
Igazság Lelke erejében cselekedhetik.
Mi több: Szent Anyjának szívén át az isteni Megváltó
minden szenvedő ember lelkéig el akar hatolni. Mária
az, aki elsőként s a legtökéletesebben részesült a
megváltásban. A haldokló Krisztus új – lelki és
egyetemes – anyasággal ruházta fel Máriát, mintegy
folytatásaképp annak az anyaságnak, amely a
Szentlélek működése által Krisztus életét foganta.
Minden ember anyjává tette, hogy a hit zarándokútján
mindenki egységben maradjon vele s anyjával, egészen
a keresztig. S hogy a kereszt erejében minden
meggyógyított szenvedés az emberi gyöngeségből Isten
hatalmas erejévé váljék.
Ez a belső folyamat azonban nem minden esetben
játszódik le egyforma módon. Gyakran igen nehezen
indul be s alakul ki. Sokszor már maga a kiindulópont
is eltérő: más és más a készség, amelyet az emberek a
szenvedésben tanúsítanak. Ugyanakkor
feltételezhetjük, hogy csaknem mindenki jellegzetesen
emberi tiltakozással és a saját „miért”-jével reagál a
szenvedésre. Mindenki megkérdi magától a szenvedés
értelmét, s a maga emberi szintjén választ is keres a
kérdésre. S persze Istennek és Krisztusnak is gyakorta
felteszi a kérdést. S lehetetlen, hogy észre ne vegye: az,
akihez a kérdést intézi, maga is szenved, s a keresztről,
saját szenvedésének középpontjából kíván feleletet
adni. Ám olykor időre, sőt hosszú időre van szükség
ahhoz, hogy e válasz lassan, bensőleg felfoghatóvá
váljék. Krisztus ugyanis nem közvetlenül s nem
elvontan felel a szenvedés értelmét feszegető kérdésre.
Az ember olyan mértékben hallja meg az üdvöt hozó
választ, amilyen mértékben maga is részt vállal
Krisztus szenvedéseiből.
A felelet, amely e részesedéssel érkezik meg, azaz a
Mesterrel való belső találkozás útján, sokkalta több,
mint a szenvedés értelmét kutató kérdésre adott
absztrakt válasz. Igen, Krisztus válasza elsősorban
meghívás. Hivatás. Krisztus nem elvont magyarázattal
szolgál a szenvedés okát illetően. Mindenekelőtt így
szól: „Kövess engem. Jöjj és szenvedéseddel végy részt
a világ üdvösségének művében, amely az én
szenvedésemmel teljesedik be”. A szenvedés értelme
akkor nyílik meg az ember előtt, ha felveszi keresztjét
és lélekben egyesül Krisztus keresztjével. Az ember
nem emberi szinten, hanem Krisztus szenvedésének
szintjén fedezi fel az értelmet. Ugyanakkor pedig a
szenvedés üdvözítő értelme Krisztus szintjéről alászáll
az ember szintjére, s az ő személyhez szóló válaszává
lesz. S az ember akkor megtalálja szenvedésében a
belső békét, mi több: a lelki örömöt.
A szenvedők erő forrásai
27. Erről az örömről beszél az Apostol a kolosszeieknek
írt levelében: „Örömmel szenvedek értetek”. A
szenvedés hiábavalóságának érzetén aratott győzelem
örömforrássá válik, noha ez az érzés olykor igen erősen
jelentkezik az emberi szenvedésben. S nemcsak
belülről emészti az embert, hanem mások számára is
teherré teszi. Az ember úgy érzi: arra ítéltetett, hogy
segítséget, támogatást fogadjon el a többiektől, s
ugyanakkor önmaga előtt feleslegesnek érzi magát. A
Krisztussal egyesült üdvözítő szenvedés értelmének
felismerése átalakítja ezt a nyomasztó érzést. A
Krisztus szenvedésében való részesedés hite azt a belső
bizonyosságot hordozza, hogy a szenvedő ember
kiegészíti, „ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik”; s
hogy ő is – akárcsak Krisztus – testvéreinek üdvösségét
szolgálja vele a megváltás művének lelki
dimenziójában. Tehát nem egyszerűen hasznos a
többiek számára, hanem pótolhatatlan szolgálatot tesz.
A Megváltó keresztjéből szüntelenül növekvő
Krisztustestben épp a Krisztus áldozatának szellemével
áthatott szenvedés a világ üdvéhez szükséges javak
semmivel sem helyettesíthető szerzője és közvetítője.
Elsősorban ez készít utat az emberi lelket átalakító
kegyelem számára, ez jeleníti meg az emberiség
történelmében a megváltás erejét. A jó és a rossz
szellemi erőinek „kozmikus” harcában – amelyet az
efezusi levél említ[89] – a Krisztus megváltó
szenvedésével egyesült emberi szenvedések különleges
módon támogatják a jó erőit, s utat nyitnak az
üdvösségszerző erők győzelme előtt.
Az Egyház ezért a szenvedő Krisztus testvéreiben az ő
természetfeletti erejének sokféle közvetítő alanyát
látja. Hányszor folyamodnak hozzájuk az Egyház
pásztorai, náluk keresve segítséget és támaszt! A
szenvedés Evangéliuma folyamatosan íródik, s
mindenkor e különös paradoxon szavaival szól
hozzánk:az isteni erőforrások épp az emberi gyöngeség
közepette fakadnak. Akik részt vállalnak Krisztus
szenvedéséből, saját szenvedéseikben a világ
megváltásának végtelen kincséből őriznek egy nekik
szánt darabkát, s e kincset másokkal is megoszthatják.
Minél jobban fenyegeti az embert a bűn, minél inkább
átszövik mai világunkat a bűn szálai, annál
sokatmondóbbá válik az emberi szenvedés. S annál
inkább szükségét érzi az Egyház, hogy a világ
üdvösségére fordítsa a szenvedés értékét.
Hetedik rész
AZ IRGALMAS SZAMARITÁNUS
A felebarát szenvedése
28. A szenvedés Evangéliumához szervesen
hozzátartozik az irgalmas szamaritánus példabeszéde.
Krisztus ezzel a parabolával kívánt megfelelni a
kérdésre: „Ki az én felebarátom?” Tudniillik a
három járókelő közül, akik a Jeruzsálemből Jerikóba
vezető úton haladtak, ahol félholtan hevert a földön egy
rablóktól megsebzett és kifosztott ember, épp a
szamaritánus bizonyította, hogy valóban „felebarátja” a
szerencsétlennek. „Felebarátja” – azt is jelenti ez, hogy
teljesítette a felebaráti szeretet parancsát. Az egyik
járókelő pap, a másik levita volt. Mindkettő „látta és
továbbment”. A szamaritánus ezzel szemben „meglátta
és megesett rajta a szíve. Odament hozzá, bekötözte
sebeit”, majd „elvitte egy fogadóba és ápolta”. S
amikor továbbindult, annak rendje és módja szerint a
fogadósra bízta a szenvedő ember gondozását, vállalva
az ezzel járó költségeket.
Az irgalmas szamaritánus példabeszéde hozzátartozik a
szenvedés Evangéliumához. Rámutat ugyanis arra,
milyennek kell lennie szenvedő embertársunkkal való
kapcsolatunknak. Megengedhetetlen, hogy
közömbösen „tovább menjünk”. „Meg kell állnunk”
mellette. Minden ember, aki megáll egy másik ember
szenvedése mellett – bárki legyen is az –, irgalmas
szamaritánus. Ez a megállás nem kíváncsiságból
történik. Rendelkezésre kell állnunk. Mintegy a szív
belső tettrekészségéből fakadóan meg kell nyílnunk, s
ennek érzelmileg is ki kell fejeződnie. Irgalmas
szamaritánus minden ember, aki érzékeny mások
szenvedésére: az az ember, akinek „megesik a szíve”
mások szerencsétlenségén. Ha Krisztus, aki ismeri az
emberi bensőt, hangsúlyozottan említi ezt a
megindultságot, akkor fontosnak kell tekintenünk a
másik ember szenvedése szempontjából. Ápolnunk kell
tehát magunkban a szív érzékenységét, amely a másik
iránti együttérzésünkről tanúskodik. Olykor ez az
együttérzés marad a szenvedő ember iránti
szeretetünk, a vele való közösségünk egyetlen vagy
legfőbb kifejezője.
Krisztus példabeszédének irgalmas szamaritánusa
persze nem puszta megindultságból vagy
együttérzésből áll meg. Mindez ösztönzéssé válik
számára, olyan tettekre, amelyek célja, hogy segítséget
nyújtson a megsebzett embernek. Irgalmas
szamaritánus végül is az, aki segítséget nyújt a
szenvedésben, bármilyen természetű is az. S lehetőleg
hatékony segítséget. Teljes szívével jelen van, de az
anyagi eszközökkel sem takarékoskodik. Azt
mondhatjuk: önmagát adja, saját „énjét”, s ezt az „ént”
kinyitja a másik ember felé. Az egész keresztény
antropológia sarkalatos pontját érintjük ezzel. Az
ember „teljesen csak akkor találhat önmagára, ha
őszinte ajándékul adja önmagát”. Irgalmas
szamaritánus az az ember, aki így képes átadni
önmagát.
Törődés a szenvedőkkel
29. Az evangéliumi példabeszéd nyomán azt
mondhatnánk, hogy a szenvedés sokféle formában van
jelen emberi világunkban, s azért van jelen, hogy
felszítsa az emberben a szeretetet, azaz saját „énünk”
érdekektől mentes átadását a másik emberért, a
szenvedőkért. Az emberi szenvedés világa, ha szabad
így mondanunk, szakadatlanul egy másik világ – az
emberi szeretet világa – után kiált. S az önzetlen
szeretet, amely az ember szívében és cselekedeteiben
megterem, bizonyos értelemben a szenvedésnek
köszönhető. Az alapvető emberi szolidaritás, s még
inkább: az embertárs szeretete nem engedi, hogy a
„felebarát” közömbösen elmenjen mások szenvedése
mellett. „Meg kell állnia”, meg kell indulnia, miként az
evangéliumi példabeszéd szamaritánusa tette. A
példabeszéd önmagában mélyen keresztényi, de
legalább olyan egyetemesen emberi igazságot fejez ki.
Nem ok nélkül hívják a hétköznapok nyelvén
szamaritánus cselekedetnek mindazt, ami a szenvedő
emberek, a segítségre szorulók javára történik.
E tevékenység a századok során szervezett,
intézményes formákat is öltött, s a vele hivatásszerűen
foglalkozók számára munkaterületet alkot. Vajon az
orvos, az ápolónő s mások foglalkozása nem az
„irgalmas szamaritánust” idézi-e? Felismerhető
evangéliumi tartalmak miatt úgy gondoljuk, esetükben
inkább hivatásról, mintsem egyszerűen szakmáról van
szó. S azok az intézmények, amelyek évszázadokat
átívelve „szamaritánusi” szolgálatot végeztek,
korunkban még fejlettebbek és szerteágazóbbak. E tény
minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az ember
egyre nagyobb figyelemmel és körültekintéssel áll meg
szenvedő felebarátja mellett, s igyekszik annak
szenvedését mind pontosabban megérteni és
megelőzni. Szaktudása és képességei is megnövekedtek
e téren. Ha mindezt szem előtt tartjuk, elmondhatjuk,
hogy a szamaritánusról szóló evangéliumi példabeszéd
az erkölcsi kultúra s az egyetemes emberi civilizáció
egyik lényegi meghatározója lett. S ha mindazokra az
emberekre gondolunk, akik tudományukkal és
képességeikkel sokrétűen szolgálják szenvedő
embertársaikat, nem mulaszthatjuk el, hogy az
elismerés és a hála szavaival forduljunk feléjük.
E szavak mindazokhoz szólnak, akik önzetlenül végzik
szolgálatukat szenvedő embertársaik javára, önként
kötelezik el magukat az irgalmas szamaritánus
módjára történő segítségnyújtásra, s erre fordítják
hivatalos munkájuk mellett megmaradó minden
idejüket és erejüket. Ezt az irgalmas szamaritánusként
kifejtett spontán vagy karitatív tevékenységet hívhatjuk
társadalmi munkának, de nevezhetjük
apostolkodásnak is, amikor őszinte evangéliumi
megfontolásból vállalják, különösen ha az Egyház vagy
más keresztény közösség kötelékében történik. Az
irgalmas szamaritánusként végzett önkéntes
tevékenység megfelelő környezetben vagy e célra
létrehozott szervezetekben valósul meg. Az ilyen
formában végzett működésnek nagy fontossága van,
kivált ha jelentősebb együttműködést vagy technikai
eszközök használatát igényli. Nem kevésbé értékes az
egyes emberek tevékenysége sem, főként azok részéről,
akik szívesebben foglalkoznak olyan emberi
szenvedésekkel, amelyek esetében csak nagyon
személyes módon lehet segíteni. Végül a családi
segítségnyújtás jelentheti mind a felebaráti szeretet
cselekedeteit a családtagok irányában, mind a családok
kölcsönös egymást-segítését.
Nehéz felsorolni a „szamaritánusi” tevékenység
minden típusát, teljes terjedelmét az Egyházban és a
társadalomban. Fel kell ismernünk, hogy nagyon
sokféle lehet,s ki kell fejeznünk örömünket, mivel
ezeknek köszönhető, hogy az alapvető erkölcsi értékek
– az emberi szolidaritás és a keresztény felebaráti
szeretet – atársadalmi élet és az emberi kapcsolatok
keretéül szolgálhatnak. S a „szamaritánusként” végzett
munka harcterén művelői a gyűlölet, az erőszak, a
kegyetlenség, az ember megvetése vagy egyszerűen az
„érzéketlenség”, azaz az embertárs és szenvedései iránt
megnyilvánuló közöny ellen küzdenek.
Rendkívül fontos, hogy a nevelés kiterjedjen az ezzel
kapcsolatos viselkedésformákra is. A család, az iskola
és más, neveléssel foglalkozó intézmények már a puszta
emberiesség okán is kitartóan kell, hogy dolgozzanak
az embertárs és szenvedése iránti érzékenység
felébresztésén és kimunkálásán. Ennek az
érzékenységnek vált jelképévé az Evangéliumban
szereplő szamaritánus. Magától értetődő, hogy az
Egyháznak ugyanezt kell tennie, s – amennyire csak
lehetséges – át kell, hogy hassák azok az indítékok,
amelyeket Krisztus a példabeszédben s az Evangélium
egészében megismertetett vele. Az irgalmas
szamaritánus példabeszédének – akárcsak az egész
Evangéliumnak – a mondanivalója elsősorban ez: az
embernek éreznie kell, személyre szóló meghívást
kapottarra, hogy a szenvedésben tanúságot tegyen a
szeretetről. Az intézmények igen fontosak, sőt
nélkülözhetetlenek. Ugyanakkor önmagában egy
intézmény sem pótolhatja az emberi szívet, az emberi
együttérzést, az emberi szeretetet, az emberi
kezdeményezést, ha a másik ember szenvedésével kell
szembenéznünk. Vonatkozik ez a fizikai szenvedésekre,
de még inkább érvényes akkor, amikor a sokféle
erkölcsi szenvedésről van szó, s mindenekelőtt akkor,
amikor a lélek szenved.
A szenvedés és a segitségnyújtás jótette
30. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde, amely –
mint mondottuk – hozzátartozik a szenvedés
Evangéliumához, vele együtt járja az Egyház és a
kereszténység, az ember és az emberiség
történelmének útját. Arról tanúskodik, hogy a
szenvedés értelmének krisztusi kinyilatkoztatása
semmiképp sem tekinthető valamiféle passzív
magatartásnak. Ellenkezőleg: az Evangélium tagadja a
szenvedéssel szembeni passzivitást. Maga Krisztus
különösen tevékeny e téren. Így valósítja meg
küldetésének messiási programját. A próféta szavával:
„Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött,
hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a
foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy
felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem:
elérkezett az Úr kegyelmének esztendeje”.[93] Krisztus
túláradó bőséggel teljesíti messiási küldetését. Körüljár
és „jót tesz”. S jótettei közül azok a
legkiemelkedőbbek, amelyek az emberiszenvedést
enyhítik. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde
mélységes harmóniában van Krisztus magatartásával.
E példabeszéd végül is – lényegi tartalmánál fogva –
azok közt a megrendítő igék közt kap helyet, amelyek az
utolsó ítéletről szólnak. Máté evangéliumának
feljegyzése szerint: „Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek
birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!
Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és
adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem
volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és
meglátogattatok. Börtönben voltam és
fölkerestetek.” Az igazaknak, akik megkérdik,
mikor tették ezt épp vele, azt feleli az Emberfia:
„Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim
közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. S ellenkező
ítélet terheli azokat, akik másként cselekedtek: „Amit a
legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem
tettétek”.
Bizonyára folytatni lehetne azoknak a szenvedéseknek
felsorolását, amelyekkel az emberi érzékenység,
együttérzés, segítség találkozott – vagy nem találkozott.
Krisztus utolsó ítéletre vonatkozó kijelentéseinek első
és második része egyértelműen mutat rá, milyen fontos
– minden ember örök életének távlatában – az
embertárs szenvedése mellett „megállni, együttérezni
vele”, s végül segítséget nyújtani, miként az irgalmas
szamaritánus tette. Krisztus messiási programjában,
amely egyúttal Isten országának programja is, a
szenvedés azért van jelen a világban, hogy felszítsa a
szeretetet, megteremje az embertársi szeretet műveit, a
„szeretet civilizációjává” alakítsa át az egész emberi
civilizációt. Ebben a szeretetben gyökeresen
megvalósul s végleges dimenzióját ölti fel a szenvedés
üdvözítő értelme. Krisztus szavai az utolsó ítéletről
mindezt az Evangélium teljes egyszerűségével és
tisztánlátásával értetik meg.
A szeretetről, a szeretet cselekedeteiről szóló szavak –
amely cselekedetek szoros kapcsolatban állnak az
emberi szenvedéssel – még egyszer lehetővé teszik,
hogy minden emberi szenvedés mélyén magának
Krisztusnak megváltó szenvedésére ismerjünk.
Krisztus ezt mondta: „velem tettétek”. Mindenkiben ő
tapasztalja meg a szeretetet. Neki nyújtunk segítséget,
amikor megkülönböztetés nélkül segítséget nyújtunk
minden szenvedőnek. Ő van jelen a szenvedőben, mivel
üdvözítő szenvedése egyszer s mindenkorra feltárult
minden emberi szenvedés előtt. S minden szenvedő
egyszer s mindenkorra meghívást kapott, hogy
„Krisztus szenvedéseinek” részese legyen.[98] Miként
mindenkihez szól a hívás: „Egészítsétek ki saját
szenvedéstekkel azt, „ami Krisztus szenvedéséből még
hiányzik”.[99] Ugyanakkor Krisztus arra tanította az
embert, hogy tegyen jót szenvedése által s tegyen jót
azzal, aki szenved. E kettős megközelítéssel a szenvedés
értelmének legmélyét tárta fel.
Nyolcadik rész
BEFEJEZÉS
A szenvedés természetfeletti érték
31. Ez a szenvedés valóban természetfeletti s egyúttal
emberi értelme. Természetfeletti, mivel a világ
megváltásának isteni misztériumában gyökerezik, de
legalább oly mélyen emberi is, mivel benne talál
önmagára, emberségére, méltóságára az ember.
A szenvedés kétségkívül hozzátartozik az ember
misztériumához. Talán nem burkolja akkora titok,
mint magát az embert: ez utóbbi misztérium különösen
is áthatolhatatlan. A II. Vatikáni Zsinat így fejezte ki ezt
az igazságot: „Az ember misztériuma csak a
megtestesült Ige misztériumában világosodik meg
igazán... Krisztus, az új Ádám, az Atya misztériumának
és szeretetének kinyilatkoztatásával megmutatja az
embernek magát az embert, és feltárja előtte nagyszerű
hivatását”. Ha e szavak vonatkoznak mindarra,
ami az ember misztériumához tartozik, bizonyára
különleges mértékben állnak az emberi szenvedésre.
Épp ezen a ponton a legnélkülözhetetlenebb, hogy „az
embernek megmutatkozzék maga az ember, és
feltáruljon előtte nagyszerű hivatása”. Az is
megtörténik – a tapasztalat bizonyítja –, hogy ez a
lelepleződés rendkívül drámai módon megy végbe. Ha
azonban teljes egészében megtörténik s fénnyé válik az
ember életében, akkor e tapasztalat felettébb boldogító:
„Krisztus által és Krisztusban derül világosság a
szenvedés és a halál rejtélyére”.
Lezárjuk a szenvedésről szóló gondolataink sorát.
Abban az évben vagyunk, amelyben az Egyház
rendkívüli jubileumot ünnepel: a megváltás
évfordulóját.
A világ megváltásának misztériuma csodálatos módon
a szenvedésben gyökerezik. A szenvedés pedig benne
találja meg legfőbb, legbiztosabb értelmét.
A megváltás évét különleges egységben szeretnénk
átélni mindazokkal, akik szenvednek. Illő ezért, hogy a
Kálvária keresztje alatt egybegyűljék minden
Krisztusban hívő szenvedő ember; s főként azok, akik a
belé vetett, a Megfeszítettbe és Feltámadottba vetett
hitük miatt szenvednek – hogy szenvedéseik áldozati
adománya siettesse annak az imádságnak teljesülését,
amelyet maga a Megváltó mondott mindenek
egységéért.[102] S ugyanitt találkozik minden
jóakaratú ember is, mivel a kereszten az „ember
Megváltójával”, a „fájdalmak Férfiával” találkozhatik,
aki magára vette minden idők emberének fizikai és
erkölcsi szenvedését. Találkoznak, hogy a szeretetben
rátaláljanak fájdalmuk üdvözítő értelmére s minden
kérdésük hiteles válaszára.
Máriával, Krisztus Anyjával együtt, aki a kereszt
tövében állt,[103] mi is megállunk a ma emberének
minden keresztje mellett.
Segítségül hívunk minden szentet, akik a századok
során különleges mértékben vállaltak részt Krisztus
szenvedéseiből. Támogatásukat kérjük.
S tőletek mindnyájatoktól, akik szenvedtek, kérjük
támogatástokat. Igen, tőletek, gyöngéktől kérjük:
legyetek erőforrássá az Egyház és az emberiség
számára. A jó és a rossz erőinek szörnyű harcában,
amelynek látványa jelen világunkban elénk tárul,
arasson győzelmet a ti szenvedéstek, Krisztus
keresztjével egységben.
Testvéreim, mindnyájatoknak apostoli áldásomat
küldöm.
Kelt Rómában, Szent Péternél, a Lourdes-i Szűzanya
ünnepén, 1984. február 11-én, pápaságom hatodik
évében.

ll. János Pál