A-tökéletes társaság
(Előadás vázlat - megjegyzéseket lásd a négy lábjegyzetben:[1])
Az arisztotelészi-szenttamási filozófiában a társaság /societas/ több személy összefogása abból a célból, hogy a közjó érdekében tevékenykedjenek,
Tétel: Az emberek a természettörvény /lex naturalis/ alapján társadalmat /societas/ alkotnak.
Bizonyítás: Az emberek a természettörvény alapján irányulnak e földi élet boldogságára. Ámde ezt csakis társadalomban érhetik el. Tehát a természettörvény alapján társadalmat alkotnak.
Az altétel /minor/ bizonyítása: Az egyes ember csak mások segítségével kaphat nevelést, oktatást a különféle tudományágakból; a gyermekek mások segítségét igénylik a megélhetésükhöz, az öregek a testi betegségeikben stb. Ezenkívül: társadalmi munkamegosztás szükségessége.
Tételünk ellentmond Rousseau és Hobbes nézetének.[2]
Kétféle társaság létezik: tökéletes /societas perfecta/ és tökéletlen.
Tökéletes társaság az, amely:
a/ természeténél fogva a legfőbb jóra irányul a javaknak egy bizonyos nemében,
b/ amely nem része ezért más társaságnak,
Tökéletlen az a társaság, amely
a/ egy másik társaság céljára irányul a javaknak egy bizonyos nemében,
b/ amely ezért része egy másik társaságnak.
Az embernek két legfőbb java van:
a/ a földi élet természetes boldogsága,
b/ az örök élet természetfeletti boldogsága.
Ennek megfelelően két tökéletes társaság létezik:
a/ az állam, amely természeténél fogva a földi boldogságra, azaz az állampolgárok jólétére, a közjóra irányul
b/ a Jézus Krisztus által alapított egyház /történetileg igazolható, hogy Jézus Krisztus történelmi személy, egyházat alapított/, amely az ember természetfeletti örök boldogságára irányul.
Ebből következik, hogy:
1/ Az állam nem része más nagyobb egységnek, tehát nem szorul természeténél fogva más államok vagy államszövetségek /illetve államszövetség/ részéről kiegészítésre, ebből ered az állam szuverenitása. Ha mégis társul más állammal önkéntesen, akkor azzal nem alkot substantiális létegységet /amilyet a test és a lélek alkot egymással/, hanem csak esetleges /accidentális/ egység jön létre, amely a természettörvény alapján az állami szuverenitást nem szüntetheti meg.[3]
2/ A Krisztus által alapított egyház nem része más nagyobb egységnek /például az államnak/, hanem a maga vonalán a maga nemében, vagyis a hitelvek hirdetésében és önmaga kormányzásában szuverén, tehát nem tűr ebből a szempontból állami beavatkozást. Az egyház tagjai egyszersmind állampolgárok is, és mint állampolgárok kötelesek teljesíteni állampolgári kötelességeiket, de hitük gyakorlásában teljesen szabadnak kell lenniük minden állami kényszertől.
3/ Politikai vonalon lehet ellentét az egyházpolitika és az állam politikája között, de ez nem érinti a hit és erkölcsi kérdéseket. Az egyház csak hit- és erkölcsi elveket írhat elő az államnak, a közjó konkrét irányításába nem szólhat bele, hiszen az állam is tökéletes társaság.
4/ Az államot, mint tökéletes társaságot a szintén természettörvényen alapuló családok alkotják. A család tökéletlen társaság, mert a természetes rendben az állam céljára /a közjóra/, a természetfeletti rendben pedig a Krisztus által alapított egyház javára, az ember természetfeletti örök boldogságára irányul. Ezért a családoknak is meg kell tartaniuk egyrészt az állam törvényeit /a család tagjai állampolgárok/, másrészt alá vannak vetve Isten törvényeinek, amiket a Krisztus által alapított egyház terjeszt az emberek elé /a család tagjai Isten teremtményei/.
5/ Mindazonáltal amit a család maga is el tud végezni, abba az állam nem szólhat bele /subsidiaritas elve - XI. Piusz (1922-32) is hangoztatta 1931-ben/. Az állam egyáltalán nem szólhat bele a gyermekek valláserkölcsi nevelésébe /ezt a jogot, ami természetjog/, sokszorosan megsértette a bolsevista állam /lásd: "kettős nevelést"/.
6/ Mivel a szülők elsődleges feladata a gyermekeik nevelése, az eszük használatával még nem rendelkező gyermekeket csakis akkor szabad megkeresztelni, ha ezt a gyermekeik valláserkölcsi nevelésére kötelezett szülők kérik. Ebben az esetben azonban feltétlenül teljesíteni kell kérésüket.
7/ A szülők joga és kötelessége gyermekeik neveléséről és tanítósáról gondoskodni, ezért:
a/ az államnak nincs joga ebbe beavatkozni /subsidiaritas/,
b/ az állam nem foszthatja meg a másik tökéletes társaságot, a Krisztustól alapított egyházat a gyermekek valláserkölcsi nevelésének lehetőségétől /egyházi iskolák/.
8/ A család tagjai alá vannak vetve a természettörvénynek /például annak, hogy ártatlan embert soha, semmi körülmények közöst sem szabad meggyilkolni, tehát az artificialis abortusz semmilyen körülmények között sem megengedett/. Ez alól az államnak nincs joga felmentést adni /ez beavatkozás lenne a másik tökéletes társaság rendeltetésébe/.
---------
Az államnak, a Krisztus által alapított egyháznak és a családnak összhangban kell funkcionálnia. Ahogy nincs kettős igazság /duplex veritas/, úgy nincs kettős jog; sem. A zavartalanul funkcionáló egyház és család minden szuverén állam gránit fundamentuma!
---------------[4]
[1] Ez a vázlat az általam csatolt lábjegyzetekkel csak az előadóknak készült. Az ő tájékoztatásukra választottam ezt a lábjegyzetes formát, hogy így érzékeltessem a vitanap szervezői szándékot, az elképzelt kapcsolódást a bevezető előadáshoz. – Fáy Árpád
[2] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezője (FÁ): Rousseau szerint az ember nem eleve társas lény, csak a magántulajdon tette társassá; ezért nevezhető Marx előfutárának is. Hobbes szerint pedig az ember embernek farkasa, a társaslét csak tanítás eredménye; történetesen a marxizmusban ezáltal lehet az állam esetleges elhalását felvetni. Rousseau az áteredő bűn tanával szakítva fogalmazta meg az eredendően jó ember feltevését, akit csak a nevelés ronthat el. Ezért lehetett nála a társadalmi befolyástól mentes természetbe való visszavonulás egyfajta megoldás.
[3] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezője (FÁ): Ennek a tömör kiinduló gondolatnak a kibontása összhangban van azzal a meghatározással, hogy az alkotmány a nemzet államalkotó akarata. Tehát az állam mögött feltételezett „élő nemzeti közösséggel” és annak akaratával. - Mert mire irányul ez az akarat – teheti fel a mai kérdező. Például arra, hogy legyen-e állam vagy sem? Vagy pedig arra, hogy milyen legyen ez az állam? Utóbbi esetben beszélhetünk arról, hogy ez az „akarat” vagy talán „választás”, államalkotási „koncepció” szól arról is, hogy milyen az emberképünk, vagy azon alapszik? Vajon magányos embereket képzelünk el, akik esetlegesen társas lények, vagy olyanokat, akik eleve társas lények (méghozzá térben és időben egyaránt?!)? Vagy elképzelünk olyan államot, amelynek az ember esetleges, „lecserélhető”, másodlagos tartozéka, vagy olyan államot „igénylünk”, akarunk”, tartunk természetesnek, amely az ember társas lényiségéből következik, amely eszköze, közege az emberi személyes lét kiteljesedésének, régi szóval az embert Isten képmásának tekinti – és ennek biztosítékaként az egyházat elismeri – „tökéletes társaságként”? (… az arra képes, alkalmas egyházat …)
[4] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezője (FÁ): Az április 17-i „Autonómia, alkotmány, unió” című rendezvény bevezető előadásának vázlata a fenti szöveg. Kifejtésre itt a tökéletes és tökéletlen társaság klasszikus fogalma került. Ebben a fogalomhasználatban teljes értékű autonómiája mint közösségnek csak az államnak és az egyháznak van. Amit ma autonómiának nevezünk, az itt relatív autonómiának nevezhető. Tehát relatív autonómiának nevezhető valamely területi autonómia, foglalkozási vagy gazdasági autonómia és egyéb. Ezen autonómiák létjogának (megkérdőjelezhetetlen létjogának) indokaként a XX. században a szubszidiaritást nevezték meg, amelyet nem csak a családokra lehet értelmezni.
Az autonómiákon belül lehet pozitív normát érvényesíteni. A negatív normaként az államnak mint a közjó végső korlátjának a mai autonómiáknak alá kell magukat vetniük.
Az autonómiák létének tehát előfeltétele az a közösség, amely képes a pozitív norma-adásra úgy, hogy a két természetes társaság által megjelenített külső korlátokat nem lépik át.
Összeáll tehát egy olyan logikai kép, mely szerint a mai értelemben vett autonómiának egyrészt feltétele az az élő közösség, amely a pozitív normaadásra képes (és bizonyos értelemben e képesség és a megfelelő akaratuk ők létükkel jogosultak is az autonómiára), másrészt a befoglaló keretet jelentő állam sem egy elvi adottság, idegen keret, hanem feltételezi a nemzet élő politikai közösségét (és annak államalkotó akaratát, államra vonatkozó „koncepcióját”), a nemzet pedig feltételezi az önálló emberi személyiséget (Isten képmását, akit nem kívülről vezérelnek, mint valamely tömeg alkotóelemét, hanem akit a lelkiismerete, felelős, értelmes, önálló, szabad akarata vezérel).
A mai világban ezt a kiinduló szemléletet nem mindenütt tartják számon, sok a kavarodás. Azonban a részletekben való kétségtelen változások, a részletek fejlődése ne tévesszen meg minket, ezután is meg kell tartanunk a kiegyensúlyozott összképet (ember – nemzet – állam, és azon belül a relatív autonómiák).
Az államok kiterjedése sok szempont szerint alakulhat. Az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb az élő nemzeti közösség, mint alap. A nemzetek államokra vonatkozó akarata nem lehet teljesen egyforma. Tehát kialakulhatnak sémák, de minden nemzet pozitív normáit is érvényesíti az alkotmányában, az államában. Azonban ez a pozitív (térben és időben) „össznemzeti” norma-adás nem korlátlan. Az autonómiáknak éppen az a funkciója, hogy egyes csoportoknak a pozitív normaadásban külön teret engedjen.
A modern állam hangsúlyozottan nem avatkozik bele a tudomány, a művészet, az igazságosság kérdéseibe, ezeknek „autonómiát” biztosít önmagával szemben. Azonban ezen autonómiáknak nem egyedüli forrása az „állami önmegtartóztatás”, hanem az eddigi gondolatokat alapul véve, adott helyzetben a teljes társadalom önszabályozására megalakított állam és az illető relatív autonómiát igénylő csoport kölcsönös megállapodása. Ennek a megállapodásnak, hogy tartós lehessen, feltétel az autonómiát igénylő csoport autonómiára való belső képessége is.
Mindehhez feltűnően jól illeszkedik a PTK 1993-as módosításával létrehozott „köztestület” intézményének általános szabályozása, amelynek egyes konkrét eseteit adják a foglalkozási kamarák, gazdasági kamarák, hegyközségek, a Magyar tudományos Akadémia, stb.
Ami bizonytalan, az az állam és a nemzet közötti kapcsolatot jelentő alkotmány ügye. Már jól ismert ügyekben az alkotmányosság szellemiségét akkor is lehet érvényesíteni, ha a tulajdonképpeni alkotmány éppen tiltás alatt van, azaz mint olyat közvetlenül nem ismerik éppen el (lásd a mai, 1944. március 22-től tartó állapotot). Azonban ennél sokkal nagyobb probléma az, amikor új, ezután kialakítandó szabályokról, megfogalmazandó elvekről van szó, amelyekhez a tisztán rendbe tett alkotmányosság nélkül hozzá sem tudunk fogni. Ilyen a ma használatos hitelpénz-formájú szabályozás kérdése.
Tudjuk, hogy
▪ a pénznek közvetítő eszköznek kell lennie az emberek egymás közti gazdasági elszámolásaiban (ez az ember eredendően társas voltából következik),
▪ szükség van a kifejezetten gazdasági szervezettségre, rutinokra, társadalmi önszabályozásra (amire az embert értelmes volta alkalmassá teszi),
▪ az állam mint „tökéletes társaság” a végső kerete a gazdasági szabályozásnak, tehát az állam mint a gazdasági szabályozás cselekvője felelős azért, hogy gazdaság területén se sérüljenek a tudomány, az igazságosság szempontjai,
▪ azaz a pénznek, mint közvetítő eszköznek, társadalmi rendszernek nem lehet olyan mértékű önmozgása, amely alapvető társadalmi értékeket sérthetne. Tehát a pénznek (és gazdaságnak) eszköznek kell lennie a természetes személy önálló életvitelét szolgálva, a különféle élő emberi közösségeket szolgálva.
A kör teljessége kirajzolódott. Egy átfogó, közös képben érintettük az embert és közösségeit, kiemelkedően az államot, azon belül pedig a relatív autonóm szűkebb élő közösségeket – továbbá szóba került a társadalmi önszabályozás eszközeinek kérdése (itt a pénz került említésre), állami és szűkebb autonómiákon belüli használhatósága.
A szubszidiaritás elve már az államon belüli autonómiára való jogosultságot jelenti. á Ezen jogosultság elismerésének hagyománya a magyar történelem egyik fontos vezérfonala volt mindig, ameddig vissza tudunk tekinteni. á Ezen jogosultság fontos kérdése jelenünknek mind az Európai Unió mind a határon túlra került nemzetrészek szempontjából. á De ezen jogosultság fontos és újszerű feladványa a jövőben a pénzhasználat alkotmányosságának ügye. Ez olyan kérdés, amin egész nemzetünk sorsa is megfordulhat, és kihívást jelent a kontinens, sőt az egész emberiség előtt.
Az alkotmány a nemzeti, társadalmi, állami kérdések áttekintésének gyújtópontja, kulcsa.