éthosz

Felelősségünk gyökerei

Ha a politikai felelősségtudat mélyére akarunk tekinteni, akkor magunk mögött kell hagynunk a felelősség szó három köznyelvi jelentését. Amikor erkölcsi felelősségről beszélünk, nem a polgári felelősségre gondolunk, amely kártérítésre, jóvátételre kötelez. Nem is a büntetőjogi felelősségre, amelyet bizonyos törvények megsértésével vonhat magára az ember. Mégcsak nem is a lélektani értelemben vett felelősségről van szó, amely a beszámíthatósággal azonos.

Az erkölcsi felelősség meghatározásához támaszt nyújt maga a szó. A felelősség lényege a dialogikus viszonyban mutatkozik meg. Valaki megszólít, elvárása van velem szemben, s én megfelelek ennek az elvárásnak, válaszolok a fölkérdezésre. Minthogy nem mindegy, milyen válasz telik ki tőlem, immár felelős leszek azért is, milyenre formálom magam: tehát felelősséggel tartozom önmagammal szemben is. A fölkérdezés azonban legtöbbször nem a szubjektivitásomra vonatkozik, hanem valamit kívánnak tőlem, egy föladat vállalását-teljesítését, így válok felelőssé valamiért, egyre többért. De a keresztény fölfogás szerint önmagam felelős kormányzásával és az ügyekért érzett kötelességtudattal szemben prioritást élvez a dialogicitás, a párbeszédes jelleg: meg akarok felelni, meg kell felelnem mások jogos elvárásainak, horizontálisan: embertársaimnak, vertikálisan: a teremtő Istennek, aki létem és szabadságom ajándékozásával megszólított, és felelőssé tett - végül is az egész teremtésért, annak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért. Teremtményi függésben, végességem tudatában és a világ Isten alkotta törvényei iránti tisztelettel adom tehát a válaszomat Istennek és embereknek. A felelősség teljes értelmét megadó dialógikus jelleg, lám, az erkölcs vallási jellegéből származik.

Csak a személyes Isten elfogadása őrzi és valósítja meg egy másik fontos szavunk, a hivatás teljes értelmét is. Eltorzul a jelentése, ha csak a magasztos foglalkozás előkelősége hivogat, vagy a névtelen emberiség. A vocatio, a hivatás lényegéhez tartozik a személyes hívás, a személyes Isten szólítása. Egy foglalkozást nem társadalmi presztizse avat hivatássá, hanem az a hit, hogy gyakorlásával, betöltésével a teremtés folytatására hívó Isten vagy a megváltás igazságának tanújává rendelő Krisztus igényét teljesítem. Vannak szociális fontosságuk és a föladat nehézsége miatt kiemelkedő hivatások, amelyek nagy bátorságot kívánnak, és ezért a múltban - helytelenül - a lelkipásztorok óvták híveiket tőlük: ilyen a politikus, művész, újságíró, kutatóorvos, zseni, költő pályája. A jámborok gyakran közeli bűnalkalomnak tekintették, és másokra hagyták a "piszkos munkát". Ma a keresztény nevelés fontos föladata, hogy finnyáskodás helyett a politika és a politikusi hivatás fontosságát, szépségét motiválja.

Jézus maga nem lépett a politikai arénába, de prófétaként néven nevezte a politika bűneit, s ezzel magára vont egy gyűlöletes politikai játékot. Abban az értelemben politikus volt, hogy olyan célkitűzéseket adott, amelyeket ha komolyan vennének, elérkeznék az üdvösség a politikai életbe is. Ha az emberiség valóban megtérne, Isten elismert uralma biztosítaná az igazságosság és béke korszakát. Joggal beszélhetünk az "evangélium politikájáról" abban az értelemben, hogy iránymutatás és abszolút "utópia"; mindig igénybe vevő, de teljesen sosem teljesíthető eszmény, amely mindig újra lehetővé teszi relatív utópiák kialakítását, és fölszabadítja a hívőket realista, nyiltan vitatható politikára. Az Egyház intenciója az, hogy a keresztények politizáljanak, de "keresztény politikáról" ne beszéljünk. A politika terén senkisem foglalhat el monopolhelyzetet. Krisztus becsülete miatt óvakodnunk kell attól, hogy tökéletlen és vitatható politikánkat "kereszténynek" jelöljük. A konkrét politikában a keresztények különböző opciókat részesíthetnek előnyben, a keresztény hit megenged különböző politikai modelleket.

Keresztény politika nincs, amint keresztény medicina sincs. De jó, hogy vannak keresztények a politikában, amint a medicinában is szükségesek. A keresztények lelkiismeretes politikai tevékenységükben tanúságot tesznek a végső valóságról, amelyben hisznek. Egy fölvilágosult és meggyőződéses keresztény politikai tevékenységét az jellemzi, hogy mindent azzal a szeretettel tesz, amelyet Krisztus kinyilatkoztatott. Nem változtathatja a politikát tiszta szeretetté, működése mégis árulkodjék szeretetének erejétől és tisztaságától. A hatalom helyes gyakorlásának szüksége van a szeretetre és a benne megalapozott különböztető képességre. Az Isten igéjéből táplálkozó keresztények a legjobban kvalifikáltak annak megállapítására, mit kíván a szeretet, és milyen eszköz fejezi ki legjobban. A szeretet hatalmának megnyílt keresztény politikai döntéseiben szem előtt fogja tartani a jogfosztottakat, érvényre hozza a szolidaritást. A keresztény életszemlélet megment a korlátoltságtól és fanatizmustól, és szabaddá tesz a lehető legjobb megoldások közös keresésére. A toleráns keresztények konstruktív együttműködésre képesek más politikai csoportokkal. Az értelmes konfliktuskezelést pártolják, így behozzák a politikába a kiengesztelődést és a békét. Világos célkitűzéseik a valódi lehetőségek valóságközeli értékelésével társulnak, így keresik a következő lépést a kötelező eszmény irányában.

A politikus etikák pluralizmusa elkerülhetetlen: különbözők a történelmi helyzetek, szükségletek és lehetőségek. A valódi pluralizmus lehetővé teszi a konstruktív párbeszédet. Ez akkor lenne különösen termékeny, ha a nevelés mindenütt föltárná a kultúrális különbözőség értelmét. De még ugyanazon kultúrán belül sem foghatja föl senki az egész valóságot, elgondolhatók különböző kiindulópontok. Ahol azonban a másként gondolkodókat nem veszik komolyan, nincs konstruktív pluralizmus. - A történelem bemutatja a destruktív pluralizmus formáit, amikor mindenegyes politikai hatalomnak saját istene volt, a háborúk hátterében istenek harca dúlt. Ha a népek becsületesen hisznek az egy Istenben, másként oldják meg a konfliktusokat, mint a politikus-politeista vallások uralma alatt. De a történelemben az elméleti monoteizmus karöltve járt a politikai etika gyakorlati politeizmusával. Keresztények, zsidók és muszlimok nemzeti és ideológiai érdekből igénybe vették az egy Istent. A hitet és a jámborságot úgy privatizálták, hogy a legtöbb keresztény nem ismerte föl, milyen konzekvenciákkal jár a hit a közéletre. A politikai tekintélyhordozókat meg "istenítették"; ez a vakhit is gyakorlati politeizmus volt. Minden hatalmi háború istenkáromló kísérlet a politikai politeizmus becsempészésére a kereszténységbe. A hívőknek a radikális monoteizmust kell képviselniük: aki hisz az egy Istenben, mindeneknek Atyjában és az egy megváltó Úrban és az egy Szentlélekben, nem háríthatja el az üdvösség minden embert átfogó szolidaritását. Mindenkit az Atyaisten teremtett, mindenkire érvényes Jézus Krisztus megváltása, mindenki találkozhat a Szentlélek kegyelmével.

Egy rendetlen világban az igazságosság és biztonság minimumát csak úgy lehet garantálni, hogy a politikai tekintély átfogó eszközöket tud alkalmazni a jogos büntetőtörvények kikényszerítésére. Ám Isten szava hozzánk a megbocsátásé: ez befolyásolja a törvényhozókat, bíróságokat, a büntetésvégrehajtás rendszerét és a rehabilitációt. A hívőknek terapeutikus missziót kell a büntetési folyamatban is betölteni. Bizony a büntetés-végrehajtó munkája is keresztény hivatás.

Sokan figyelmeztetik az ún. keresztény pártokat a megbocsátás parancsára a múlt bűnöseivel kapcsolatban. Némely keresztények erre úgy válaszolnak, hogy készek a megbocsátásra, de csak annak lehet megbocsátani, aki bocsánatot kér. Kérjenek már végre bocsánatot a bűnbánók, és akkor hajlandók vagyunk kiengesztelődni velük. - Véleményem szerint ez a gondolatmenet csak félig helytálló. Mert személyes bántalmak, sérelmek föloldására, egy baráti kapcsolat helyreállításához valóban nélkülözhetetlen a tisztázás, de a keresztény megbocsátás mindig megelőzi a bocsánatkérést. Hitünk szerint leginkább azért kell megbocsátanom az ellenem elkövetett vétkeket, mert Isten - bűnös létemre - megbocsátott nekem. Az igaz keresztény tehát rég megbocsátott az elmúlt rendszer bűnöseinek, de ennek semmi köze nincs a társadalmi felelősségrevonáshoz. Egy civilizált jogállamban nem a bosszúvágy, a megtorlás igénye irányítja az igazságszolgáltatást, hanem a társadalom egészséges és biztonságos működésének szempontja.

Mi mindenért tartozik felelősséggel a keresztény ember, milyen széles a politikus felelősség horizontja?

A társadalom alapsejtje a család. Szerkezete tükröződik a politikai szervezetekben, opciókban és preferenciákban. Viszont a politikai döntések kihatnak a családra, stabilitására és békéjére. A társadalom és az állami tekintély felel azért, hogy a gazdasági élet, a kultúrális formák fejlődése lehetőleg kedvező legyen, és ne ártalmas. Lehetőleg el kell hárítani a családok széthullásának főbb okait, biztosítani a családok nevelési jogát és kötelességét. Az állam felelősséget hordoz a népesség fejlődéséért is. Minden társadalmi erő hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy minden polgár belássa a "nemzedéki szerződés" értelmét és implikációit. A mindenkori munkaképes népességnek kell gondoskodnia az ifjúság szükséges növekedéséről meg az öregekről is. A gyerekszerető családokat támogatni kell a közvéleményben és szociálpolitikai intézkedésekkel is.

A bölcs politika támogatja a kultúrát, hiszen mindenestül a kultúra egészségétől és növekedésétől függ. A kultúra gyarapítására ki kell fejeznie nagyrabecsülését iránta, és mindenkinek egyforma esélyt és szabadságot kell biztosítania kultúrális tevékenység és kezdeményezés terén. Bizonyos kultúrális pluralizmus igenlése áldás a társadalomra, és a szabad állam lényegéhez tartozik.

Politika és gazdaság viszonya alapvetően különbözik a gazdasági életet meghatározó ideológiák vagy rendszerek szerint. A szociális piacgazdaság kevert rendszere politikai tekintetben azt ígéri, hogy a politika - a subsidiaritas eszméjének óvása mellett - biztosítja a szabadságteret az egészséges konkurrenciának és kezdeményezésnek, de arról is gondoskodik, hogy alárendelje a gazdasági erőket a közjónak. A politikának tehát korrektív és kiegészítő funkciója van. Pl. támogat tudományos kutatóprogramokat a "közepes technológia" és munkaintenzív technológiák fejlesztésére.

Egyre jobban igénybe veszi a politikát a környezetvédelem. Minden politikai erő és testület - a várostól kezdve a nemzetközi szervezetekig - növekvő tudatossággal néz szembe az új problémákkal. Véget kell vetni a laissez-faire kapitalizmusnak, nem bízhatunk az ún.önmagukat ellátó területekben. Ha nem fordul minden társadalmi, kultúrális és politikai erő e problémakörhöz, ahová a pótolhatatlan nyersanyagtartalékok csappanása is tartozik, e problémák élesedése totalitárius rendszerekhez és háborúkhoz vezethet. Így ez a föladat a béke biztosításának legfontosabb mai politikai föladatába torkollik.

Hogyan kell strukturálni a politikai közösséget, hogy a részvétel, a felelősség, lelkiismeret és szabadság értékeit hatékonyan előmozdítsák? Az eszményi "participatory society" olyan, mint a partnercsalád, a kultúrális, gazdasági és politikai élet összes szintjén. A technokrácia ellensúlyozására meg kell találni a valódi demokrácia új formáit, amelyek lehetőséget adnak az egyénnek az információra és véleménynyilvánításra, és kötelezik a felelősség átvételére is.Az egészséges demokratikus rend a lehető legjobb államforma, ami a hatalomgyakorlás kontrollját illeti. De semmilyen alkotmány vagy struktúra nem terem automatikusan szabadságot és igazságosságot. A demokráciát nem lehet egyszer s mindenkorra biztosítani. Mindig küzdeni kell javításáért és begyökerezéséért.

A modern állam "societas imperfecta"; ha tökéletes akar lenni, zsarnokivá válik. Nemcsak azért "tökéletlen", mert intézményei tökéletlenek maradnak, hanem mert fönnállásához rajta kívülálló erőkre van szüksége. Olyan - politika körén kívüli - előföltételekből él, amelyeket nem garantálhat. Az állampolgári éthosz nem indokolja önmagát. Az államnak el kell ismernie, hogy nem szakadhat el a kereszténység talajáról; a kereszténységtől megalapozott értékek alapszövedéke fönnállásának föltétele. Ezért a kereszténység nem sorolhat be a lehetséges értékrendszerek pantheónjába, nem egy társadalmi erő, nem általában a vallási igény reprezentánsa. Az isteni igazság hordozásának igényéről nem mondhat le. Van olyan állaga az igazságnak, amely nincs alávetve a társadalmi vagy politikai konszenzusnak, hanem megelőzi és lehetővé teszi. Ha az Egyház föladná igazságigényét, nem művelné az államok javára azt, amire szükségük van épp részéről.

Ne hiányoljuk a katolikus papokat a politikai küzdőtéren. Az Egyház és az emberiség túlontúl sokat szenvedett a határátlépésektől. A súlyos történelmi örökség alázatos tudatában nem lehet eléggé óvni a klérus tagjait attól a vágytól, hogy a lelkipásztori tevékenységet fölcseréljék a politikai karrierrel. Emlékeznünk kell a klerikalizmus egész lavinájára, amely elkerülhetetlenül kiváltotta az antiklerikalizmus reakcióját. A politizálásra a katolikus egyházban a laikusok, a világiak kapnak küldetést.

A hierarchikus Egyház azzal vesz részt a politikai életben, hogy védelmezi a hit szabadságának jogát - kettős értelemben-: mindenkinek joga van részint szabadon választani a saját hitét, részint hinni és hívő keresztényként élni. Ebbe az összefüggésbe tartozik a libertas ecclesiae klasszikus témája; az Egyháznak az a joga, hogy egyház legyen és a maga módján éljen. A hívés joga az emberi szabadság valóságos magja; ahol ez a jog elesik, belső logikával következik az összes többi szabadságjog bukása. Ez a jog ugyanakkor a szabadság igazi ajándéka, amelyet a keresztény hit hozott a világba. Csak ez vágta szét állam és vallás azonosítását, ezzel elvette az államtól a totalitást, és azzal, hogy megkülönböztette a hitet az állam köreitől, az ember létét Isten elé helyezte, aki oly néven nevez, amelyet senki más nem ismer (Apok 2,17). A lelkiismeret szabadsága az összes szabadságok magja.

A lelkiismeret - helyesen értve - nem a megkérdőjelezhetetlen szubjektivitás apoteózisa; hanem az ember létszerű Istenre-utaltságának betörése az egyén tudatába. Azért az emberi szabadság lényeges szerve, mert magába zárja mindenki istenközvetlenségét, és Isten teremtő eszméjéhez, Isten létadó akaratához kötődve határt szab minden külső tekintélynek. Egyben kifejezi a teremtett szabadság különös lényegét. Szabadság és kötöttség itt, az emberi lény legmélyén azonossá válik. Az egyházi tekintélynek végül nincs más föladata, mint hogy szolgálja az isteni akarat éber észlelését a lelkiismeretben: a lelkiismeretet hallóvá, tisztává és szabaddá tegye, s így az embert önmagához vezesse, amennyiben Istenhez viszi. Ahol az egyházi tekintély szolgálata nyomán a lelkiismeret tiszta lesz, megoldódik szabadság és kötöttség antinomiája.

"A közélet problémái iránt érzékeny paptanárnak" (ahogy a programtervezet jellemez) végül szólnia kell a politikai nevelésről. Ez sok nemzetben triumfalista, nacionalista és önigazoló. Elhanyagolják a világméretű szemléletet, a békére nevelést; nem föltétlenül nevelik mindenütt a polgárokat felelősségtudatra és a megkülönböztetés képességére. A politikai nevelés célja, hogy közvetítsen minden alapvető ismeretet a polgári jogokról és kötelességekről. Saját alkotmányunkat, hagyományainkat, kultúránkat hasonlítsa össze másokéval. Bátorítanunk kell a fiatalokat a politikai hivatásra, amelyet a II. vatikáni zsinat nagyra értékelt (artem politicam difficilem et nobilissimam). A politikai tekintélynek föladata, hogy gondoskodjék a politikai nevelés lehetőségeiről és kötelező megvalósulásáról. De ne váljon állami monopóliummá, hiszen az egész társadalom közügyéről van szó. Az állami monopólium ezen a kényes területen a még kiskorú polgárok indokrinációjához, manipulálásához vezetne. Persze a politikai tekintély nem bízhatja a politikai nevelést fölforgató, antidemokratikus erőkre. A politikai nevelés nem közvetíthető "értékmentesen". Az értékes álláspontok dialógusában magától értődően szót kérnek a keresztény értékeknek hódoló hívők is.

Végül is a demokratikus rendszer csak akkor működhet, ha bizonyos alapértékeket - nevezzük ezeket emberi jogoknak - mindenki érvényesnek és érinthetetlennek ismer el, a többségi akarattól elvontnak. Másként szólva: A hatalomkorlátozásnak és hatalommegosztásnak pusztán formális demokratikus rendszere magától egyedül nem üzemel. Teljesen értékmentesen nem alkalmazható, hanem föltételez egy tartalmi éthoszt, amelyet közösen elfogadnak és közösen megtartanak, bár nem igazolható abszolút kényszerítőnek. Demokrácia értékmentesen nem működhet, és ezért nem is lehet értéksemleges. Intézményeinek formáléja egy olyan éthosz materiáléjához van kötve, amely a szókratészi és a keresztény hagyományhoz tartozik. Formális kötöttségei mögött e morális kötöttség mélységére lehet bukkanni, amelyet az államnak föltételeznie kell, de maga nem indokolhat, nem is szavatolhat (mért is kell nekem tisztességes állampolgárnak, jó demokratának lennem?). Az állam létezése túlutal önmagán, egy más jellegű közösség után kérdez. A keresztény Egyház és hívei az Isten iránti, vertikális erkölcsi felelősség hirdetésével és gyakorlásával járulnak hozzá a földi társadalom szükséges stabilitásához és nyugtalanságához.